HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek


2009.01.19. 01:30 Scala

Apokrif - Szép Ünnepet Kívánunk!

Címkék: hellókarácsony

 

Szabó Magda: Mézescsók Cerberusnak,

/tizennyolc novella/ Európa Könyvkiadó Budapest, 2006., 243 oldal, 2000,-Ft

 

 

 

 

 

 

 

Sajátkezűleg gépelem december 14-e óta ezt a novellát, ajándékul, mindenkinek. A képen látható kötetben találjátok. A blog másik karácsonyi bejegyzése is innen való.

Amikor a szöveg készült korkritika volt: a hatalmi gépezet kiszámíthatatlan zsarnokságát, áttételesen annak abszurd, 20. század közepi megfelelőjét igyekszik elénk tárni. Egy nagyon is aktuális, kétezer éves történet következik.

Lám-lám, macskamotívum is van, mégpedig milyen előkelő helyen!

Több részletben közöljük az írást. Ha bővítettem, előreteszem majd.

Bordó-lilával kiemelve a macskás részek. Az első fénykép Heródes király feltételezett sírját ábrázolja. A festmények Francisco José de Goya y Luciendes alkotásai.  

Szabó Magda:

Apokrif

 

Barátság kötötte össze őket, amely elsősorban nemcsak ízlésük, igényeik, kultúrájuk azonosságán, hanem helyzetük groteszk iker-tükör mivoltán alapult, ez formálta ki a két családtalan férfi találkozási módját és időrendjét. Sem a csillagásznak, sem az orvosnak nem volt az egymáshoz kötődésen kívül egyetlen más követhető, kideríthető kapcsolata, mindketten hivatalba lépésük percétől számoltak állásuk kockázataival. Az orvos gyerekként került a rabszolgapiacra, a komoly, nehezen oldódó heréltek közé tartozott, aki a kezdeti traumajelenségek enyhültével testi állapotát nemcsak zokszó nélkül tűrte, de később előnynek, szerencsének tekintette, mert a veszélyhozó tényezők egyik legfontosabbja, a másik nem varázsa nem zavarhatta életét, a csillagász meg, aki otthon, Rhodoszban tanulóévei alatt egyik szirttől a másikig csapódott a testi vágyak és szeretkezések hullámverésében, Alexandriába kerülve hamar megtapasztalta, mennyivel egyszerűbb az élet az állandó féltékenykedés és gyanakvás nélkül, mekkora méltánytalanság egy értelmes , rangos férfinak vihogó nőstények rabja vagy áldozataként élni - azt is, mennyivel veszélytelenebb egy hamvas kamasz vonzalma, aki egyben mesterét tiszteli benne. Mire az Udvarhoz kerültek, mindketten megfelelő helyre parancsolták életükben a nemi vonzás jelentkezését, közönnyel állták az érdeklődő vagy ajánlkozó pillantásokat, Heródes udvarában, már nem is fiatalon, nagyra tartották ismételhetetlen életük értékét, tudták a tánc lépéseit egy esetben nem véthetik el, ha meg sem kezdik, lehetőleg hát nem is mozdultak, és azt se vállalták, ha más mozdult feléjük. 

 

 

 

 

 

 

 

 A szerelem egyik formája se zavarta már őket, természetük higgadt volt, edzették is magukat a fegyelmezettségre, hisz szinte légüres térben kellett lenniük, életük múlhatott egy felelőtlen megjegyzésen, helytelen gesztuson. Alapérzéseik az idő folyamán elporlottak, nem voltak se boldog, se boldogtalanok, voltak, ami nem volt kevés, gazdagságuk és tekintélyük miatt az udvartartásban sokan irigyelték őket, ezen néha elmosolyodtak, míg átsuhantak az őrök szegélyezte folyosókon mohazöld és gránátvörös hivatali öltözékükben, és szánták a fantáziátlan butákat, akik nem gondolnak a kulcspozíciók veszélyére: egyikükre jelene, jövője titkait, másikukra teste rejtelmeit, valódi állagának ismeretét bízta Heródes király. Ilyen terhelés mellett szó sem lehetett közöttük szabályos társadalmi érintkezésről az udvartartás tagjaival vagy a városbeliekkel, nem voltak rabok, de szabadok sem, a király úgy találta, megfelelő lakosztályokat biztosított nekik a palotában, miért kellene hát elhagyniok, az Udvar körlete biztonságos volt, amellett saját őreiken kívül a római helyőrség is védte.

 

 
Barátságuk lassan fejlődött, aztán elmélyült volt egymáshoz ragaszkodásban valami olyan többlet, amely a szintén állandó veszélyben élő társnak szólt. A király termeiben persze naponta találkoztak, de kettesben csak úgy juthattak beszélgetéshez, ha megszervezték. Kialakított gyakorlatuk szerint, ha a tudósok szakrális szókincséből választott üdvözlő szóval köszönt egyikük a reggeli találkozáskor, a másiknak meg kellett teremtenie az ürügyet, amely természetes magyarázatot ad aznapi, betervezetlen együttlétüknek, a hely szerencsére adott volt, a palota legtetején, az obszervatóriumban találkoztak, ahol Dagosz a csillagász dolgozott és lakott. Ki merte volna háborgatni őket, Dagosz idejében tudatosította mindenkiben, hogy az égitestek világa sértődékeny, váratlan látogató nem zavarhatja meg a méréseket, az alája rendelt asztrológusok mind tudták, milyen kényes, szigorú és a feleletet megtagadó minden égitest, előzetes bejelentés nélkül maga Heródes se tört volna be az obszervatóriumba, aki volt, ami volt, de műveltségét ellenségei se merték volna letagadni. A király tulajdonságai közül a legveszedelmesebb mindig lényének valamelyik pozitív vonása volt, Heródes lényegesen többet tudott az ég titkairól, mint egy átlagos képzettségű asztrológus, éppen emiatt lehetetlen volt félrevezetni. Dagosz meg se próbálta, tudta, hogy rajtaveszít, nem hazudott neki, csak a vipera fogát húzta ki, s persze nagyon meg kellett erőltetnie a képzelőtehetségét, hogy az égi jelek közül bármit is ügyesen mitigáljon, de mindeddig sikerült.

Anthész, az orvos ugyanezzel a veszéllyel gyógyított és állított fel diagnózist, Heródes mások és saját betegsége tüneteit is megfejtette, foszló teste titkait undorító bátorsággal fedte fel Anthész előtt a fürdőben, az orvos elvben sugalmazhatott volna új reményt, valami hihető, elképzelhető csodafélét, de csak hitelét kockáztatta volna, megpróbálta enyhíteni a bajt, s nem ígért semmit, kezelte, s viselte a háríthatatlan bűzt - a király bomló epidermisze jelzéseit -, s e súlyos szag átütött illatszereken, füstölőkön. Míg felvillantotta orvosmosolyát, azt mondta a betegnek, a betegsége egyensúlyban tartható, elélhet vele sokáig. Anthész gyakran elgondolta, egyszer nem munkája eredménytelensége miatt adja halálnak őt, hanem irígységből, mert az orvos időskorában is herélten is szálas, férfiszabású embernek látszott, alig ráncosodó sűrű húsával, ápolt tagjaival.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor a Caesar reformálta naptár tizedik hónapja végén megjelent az a bizonyos csillag, Dagosz az első fogadáson kimondta a szakrális köszöntést, Anthész azonnal vissza is igazolta, közölte Heródes veséjének aznapi vizsgálata után úgy érzi, az észlelt jelenség ügyében földi tapasztalatait egyeztetnie kellene az ég észleletével, engedélyt kért és kapott arra, hogy este felkeresse az obszervatóriumot. Ez persze korán, még az epizód lezajlása előtt történt, ha bármelyikük is sejti, mit hoz a reggeli étkezés, dehogy kívánják a találkozót. Ami történt, azt nem lehetett sem kitalálni, se kiszámítani, megtörtént, mint a csapások szoktak, vagy a buta véletlenek: a reggelinél az első szájába vett korty narancslé után az ételkóstoló tisztviselő összeesett, és mire hozzáhajoltak, halott volt, erre a király az egész konyhaszemélyzetet, mind a hatvankét embert kivégzésre ítélte. Aznap senki se reggelizett, ami étel a konyhában volt, kiosztották a kutyák között. Heródes sokáig senkit se fogadott, csak az ebek között járkált, és figyelte mikor múlnak ki, az állatok azonban, amelyek mindent felfaltak, ájultan hevertek a napfényben vagy az árnyékban, és a legcsekélyebb jelét nem mutatták semmi rosszullétnek. Heródes persze ennek is tudta a magyarázatát: a merénylet eleve úgy készült, hogy az ebek még hajnalban ellenmérget kaptak, az elkészített étel meg ital csak emberre hathatott. A hóhér mindenesetre megkapta az utasítást a kivégzésekre, és a segédek hatvankét felpöckölt szájba nagy kínokat okozó, de lassan ölő mérget csorgattak. A király aznap egyáltalán nem akart beengedni senkit, de hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, minden előzmény és jelzés nélkül egyszer csak megjelent a határőrök parancsnoka, az Udvar olyan volt, mint egy elátkozott méhkas, az orvosokat idegcsillapítóért ostromolták, maga Anthész különlegesen dúlt volt, mert a főszakácsot szerette, Külkhaniosz görög volt, mint ő, az, ami történt nyilvánvaló ostobaság, a józan ész, a gondolkozás hiánya: Heródes étkezéskor az első falatot mindig a kutyáknak adja. Hatvankét ember haldokolt a kivégzések udvarán, és a királyt nem lehetett figyelmeztetni, a király nem tévedhetett soha. Hogy akkora terhelés alatt, ami egy ételkóstoló napi feladata, nem egy negyvenéves férfit visz el egy másodperc alatt a szívbénulás, de egy életerős tigrist is, nyilván nem jutott Heródes eszébe. A szír konyhai tisztviselő öt éve kóstolt meg minden italt, ételt, ami a király elébe került, csoda, hogy eddig bírta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Anthész dúlt volt, kevésbé örült az esti találkozásnak, mint máskor, semmi nem tudta lekötni a figyelmét, egyre visszatért a kísértő gondolat a lelkébe, mi lenne, ha lemenne a kivégzések udvarába, és ügyes kis üvegpálcikájával, amely be van vonva azonnal ölő méreggel, végigsimítana legalább a főszakács ajkán, de tudta, hogy parancs nélkül senki sem léphet be abba az udvarba, ahol egyébként egyelőre nem mozdult semmi, hullát se hoztak ki, nyilván a haláltusa idejét estig tartó kínra szabályozták. Antész tudta, most jó darabig pokol lesz mindenki élete idebenn, az udvarmesteré máris az, a kettes számú konyhaszemélyzetet berendelték, Anthész aznap értette meg, miért van minden ügykörben kettős készlet az udvarnál. Hogy az alkony leszállt, elindult Dagosz lakosztálya felé, ahogy szokta, vitte a macskáját, sehová sem ment a király személyes lakrészén kívül az állat nélkül. A macska hozzászokott a közlekedéshez, megült a karján, és kíváncsian figyelt. Ahogy haladtak, Anthész érzékelte, megerősítették az őrséget a folyosókon, talált a tisztek között ismerőst, a macska, akit Kutyának nevezett, nagyon megnézte a századost, meg is szagolta a vállát. A katona utálta az állatokat, de nem mutatta, Anthész környezetében semmit se volt okos utálni.

A rabszolga, aki bejelentette, azonnal eltűnt, ketten maradtak az obszervatóriumban, pontosabban hárman, mert a macska, akit Kutyának nevezett, Anthész életében embernek számított. Kutya ismerte a helyet, lecsúszott gazdája karjából a földre, körbejárt, szimatolt. Dagosz közben az utolsó függönyt is elhúzta, hadd lásson be zavartalanul az ügyeletes kém, ha tud is ajakról olvasni, nem kezdhet semmit a szövegükkel, maguk kitalálta szavakat dobáltak egymásnak, minden mást jelentett, mint amit hangalakja vagy jelentése kifejezett. Anthész valójában csak most nézte meg műszerrel a csillagot, ami szóbeszéd tárgya volt, valóban nem mindennapi jelenségnek érzékelte ő is. Az égitest mintha egy szemmel nem láthatómélységet, mintha egy, a kozmoszba fúrt lyukat akart volna befedni ragyogással egy mágikus kút zárólapjaként. Az orvos az érezte, logikus, hogy Heródest nyugtalanította ez az égi jel, ha jót hoz, ha rosszat, az a csillag nem akármi.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dagosz először a macskát kínálta meg pástétommal, az állat utálkozva bekaparta a tálat, csak nézett a csillagászra szigorú szemével. A bor a hűtővödörben volt, jégdarabok vették körül, de a csillagász a macskára is gondolt, ott állt az asztalon a kecsketej, az állat mellégugolt és lefetyelt.

- Jó kis nap - kezdte Dagosz -, ritka vidám. Eredetileg csak csillagokról akartam beszélni veled, de most már nagyobb lesz a műsorom, mert itt ez a víg emberirtás, és ne feledd a határőrparancsnokot, mert a vitéz felbukkanása a csillagra rímel, és a csillag meg mindenre.

- Nyilván tudod, mi történt - mondta Anthész. - Rájöttél, amire a király nem.

- Nem volt nehéz, mondta a csillagász -, nem volt nehéz. Emiatt aztán haljon meg mindenki. Ha nevetni akarsz, én kiegészítem a képet: ha hiszed, ha nem, nem halt meg senki és rosszul sincs. A hóhér és a gyógyszerészek őrjöngenek, a méreg nem hat. Azóta már üres a patika, háromszor töltöttek újat beléjük. Jó, nem? Haródes folyton jelentést kér, Heródest folyton áltatják, hogy már alig él valaki.

Nem is volt olyan jó, egyikük sem nevetett. A macska végzett a tejjel és felemelte a jobb lábát.

- Adj neki mézet, - mondta Anthész. Most éppen mézet kér. Hogyhogy nem hat a méreg?

- Nem vagyok vegyész - felet Dagosz, és egy kiskanállal mézet csorgatott a kistányérra. Kutya nekiállt, az orra arany lett az édességtől, dühösen letakarította a nyelvével.

- Állhat mindez összefüggésben azzal odakint? - kérdezte az orvos, és állával a csillag felé mutatott.

Dagosz elgondolkozott.

- Elvben - mondta nagy sokára. - Ez nagy égi jel, azonnal tudtam, mihelyt megjelent. Egyébként ez a mai nap személyes ünnepem is. Mióta berohant a határőrparancsnok, tudom, hogy halálos veszélyben voltam, és mert nem hazudtam, egyelőre megmenekültem. Igyunk.

Anthész nem értette mit beszél, Kutya igen. Kutya a legváratlanabb dolgokat megértette. A csillgászhoz ment, s elterült a lábánál. Nem pihent, nem aludt, figyelt. Úgy figyelt, mint egy ember, nem gyanakodva, csak kíváncsian. Várta a folytatást. 

- Tudod, hogy ő közepes csillagász - mondta Dagosz. - A lényeget magától megértette, amivel én kiegészítettem, valójában nem vette komolyan, csak azt méltányolta, hogy nem akarom félrevezetni. Ha letagadom, hogy uralkodó született, nagy király, ma nekem is végem. De nem tagadtam.

- Annál okosabb vagy - nézett rá az orvos.

- Annál okosabb vagyok. Annyira az, hogy a részletekkel nem terheltem, úgyse hitte volna el, pedig nem volt jelentéktelen adat, hogy nem akárhol születik, nem akármilyen király. A föld tele van birodalmakkal, világra jöhetett volna az Eufrátesz partján, de nem. Ez itt született, nálunk. Ez mentett meg, a hely, mert erre csak legyintett. A határőrparancsnok persze megzavarta, de az már nem az én ügyem. Én elmondtam, ami a csillagra tartozott, nem mindent, de sok lényegest, engem nem gyanúsíthatott semmivel.

- Mit nem mondtál el neki? - érdeklődött az orvos.

- Amit úgyse hisz el. Hogy milyen különös figura. Király, de koldus, meg az államrezonja a béke.

- Ez vicc - mondta Anthész.

- Nem vicc. A csillag azt jelezte, egyetlen érzést ismer, a szeretetet. Ezzel álljak a király elé? Dehogy mondtam el.

Ittak. Kutya elaludt, horkolt is. Anthész visszatért a csillagügyre, mert nem értett valamit. 

- Nem csaptad be, addig értem. Nem mondtál el mindent, ez logikus, mert a jelzések hihetetlenek, amellett Júdeában nem születhetik király, mert már van, hacsak nem tőle. De mit fordított volna a te sorsodon a határőrparancsnok?

Dagosz nevetett, szívből derült, nem ironikusan, és megint csak töltött, Anthész rábámult, mert a csillagász nem szokott inni. Mindketten tudták, az italtól megoldódik a nyelv, és bizonytalan lesz a lépés a politikai sakktáblán. De ezen a napon, amelyen a halálraítéltek egyszerűen nem óhajtanak meghalni, és abszurd programú fejedelem születik, nem érvényes semmi régi szabály.

Anthész a borba nézett, nem a barátjára.

Ha hamisan játszom, azóta nem élek, a határőr jelentése leleplezett volna, mert ő is tudja már, amit én, a személy, akit a csillag jelez, nem akármilyen király. A határőrök ugyanis csak a papírokat nézték, és beengedtek három idegent, három utast, akik a miatt az esemény miatt jöttek. Egy szírt, egy arabot, egy egyiptomit. A ma élő tudományos világ három sztárját. A világ megváltójának imádására megjöttek a mágusok.

A macska a mágus szóra felébredt, fel is állt. Emberi borostyánkő-pillantásával Dagoszra meredt.

- Tudsz követni? - kérdezte Dagosz. - Érted már, mi múlt azon, hogy nem tagadtam le a tényt? Ő kapott tőlem jelzést, amit aztán a mágusok mondanak, csak ráadás, igaz, hogy olyan, amibe belezöldül. A világ tudományos büszkeségei zarándokoltak ide, és azonnal mentek is tovább. A hülye barbár római őrök elkérték az útvámot, és engedték tovább a karavánt.

- A mai tudományos világ három legnagyobb csillagászszemélyisége nem őhozzá jött, a palotába, jelentkezni, hanem nekivágott az országnak?

- Mentek megtalálni, akit keresnek. A próféták és a zsidó írások réges-rég jelzik, hogy ez a nap eljön, még a helyszínt is rögzítették, de ki vette komolyan. Efrata Betlehem, ha zsidó volnál, tudnád, milyen abszurd. Betlehem komolytalan hely, Galilea is az. Ott mindenki makutyi a néphit szerint.

Az orvos nem ismerte a szót: makutyi.

- Milyen Galilea a néphit szerint?

- Makutyi - mondta Kutya tagultan. - Olyan furcsa szó. Kicsit bohó.

Nem mertek egymásra nézni. Sokat ittam, gondolta Dagosz, azt hiszem, túl sokat, mert úgy hallom, hogy megszólalt a macska.

Anthész rágondolt az idegnyugtatóra, amit a tömeges kivégzések hallatára lenyelt, és ugyanazt gondolta.

Kutya elmosolyodott. Sose látták mosolyogni, nem is láttak soha mosolygó macskát. 

- Miért jött a határőrök parancsnoka? - kérdezte Anthész. Nem nézett Kutyára, nem mert ránézni.

- Mert ami történt, valahogy külügy is. Nem értetted, mit mondtam? A művelt világ három akkora tudományos személyisége érkezett ide, amit nem lehet nem tudomásul venni. Ő utánuk parancsolt egy katonai osztagot, de a római helyőrség nem figyelte meg, milyen útirányt említettek. Nem bizonyos, hogy a szabványúton haladnak, az se, hogy nem álltak-e meg a város határában titokban pihenni. A királynak mindenképpen el kell érnie őket, mert megöli a nyugtalanság. Ok nélkül nem tesz baráti látogatást három világhírű ember. Most már kell félni attól az újszülöttől, aki a határt átlépő vendégek érkezésétől kapott valami titokzatos visszaigazolást.

Megint hallgattak, Dagosz forgatta a kupáját. Mintha követ vertek volna az ajtajára, úgy hangzott a csendben a finom kopogtatás, egymásra néztek, ami történt, éppoly abszurd volt, mint az egész este. Soha senki nem merte háborgatni ezeket az együtt töltött perceket. 

A csillagász indulatosan kivágta az ajtót, az udvarmester állt a küszöbön, és nagy zavarban volt. Bocsánatot is kért, és sokkal mélyebben hajolt meg, mint máskor. 

Dagosz nem segített neki, csak Kutya. Kutya kíváncsian a küszöbig osont, és ránevetett az udvarmesterre.

– Uram – kezdte Heródes küldöttje, és nyomorúságos arccal ott pironkodott a sorozatos szabálytalanság miatt –, bocsáss meg, de a király küldött. Senki sem akar meghalni odalenn, most már a kutyák is felébredtek, az udvari istállóba hatoltak, ráugráltak a lovakra, és most mindenki táncol.

– Mit csinál? – kérdezte Dagosz. Azt hitte, rosszul hall.

– Táncol, uram. Kutyák és lovak, mind táncolnak. A király azt hiszi, valami tévedés történt, mert az ételkóstoló felébredt, és nem érti, mi a helyzet. Szíveskedj megvizsgálni, ilyenkor szokta felvinni a király esti italát. Képzeld el, uram, mi volt a teremben, mikor belépett, kezében a gránátalma levével. Többen elájultak.

– Nahát – mondta Kutya. – De örülök!

Az udvarmester körbenézett, mert az orvos szája is néma volt, és a csillagászé is.

– Kivételesen nem érted jöttem, uram – mondta Dagosznak –, hanem Anthész urat hívja őfelsége. Magyarázatot kér arra, miért nem hatott a kivégzések udvarán a méreg, mert mindenki él és boldog, és az elítéltek mind táncolnak, mint az istállóban az udvari paripák. A hóhérok, a gyógyszerészek és orvosok valamennyien megszöktek, egyetlen orvos nincs a palotában, uram.

– Mi van itt ma éjszaka? – kérdezte Anthész döbbenten. – Az ételkóstolót még csak értem, keringési zavar, kollabált, aztán magához tért, a többit nem értem. A többit, akiket valóban megmérgeztek, meg a táncoló kutyákat és lovakat.

Anthész felállt.

– Mennem kell, udvari asztrológus úr. Engedelmeddel, míg eljárok őfelsége ügyében, itt hagynám a macskát.

Dagosz meghajolt. Anthész elrohant az udvarmester után. A csillagász visszaállt az ablakhoz, és kinézett a sötétkék égre. A csillag visszanézett rá. Aztán zajt hallott, akkor megfordult, Kutya két lábra állt és táncolt, kis mancsait összecsapta a feje fölött, Dagosz még a zenét is hallotta, valahol messze pásztorok muzsikáltak, és hárfa is szólt, és valami nem nélküli szoprán kiáltott is valamit.

A macska, akit Kutyának hívnak, hátsó talpára ereszkedett, és nagyon komolyan azt mondta:

– Táncolj te is! Ma meghalt a halál.

És megint felemelkedett, összecsapta a mancsait, és nevetett. A csillag izzott, a távoli szoprán éles volt, mint a penge. Soha ilyen boldogító hangot – gondolta a csillagász, és elképzelte a halált, amikor a hatalma megtört ezen a valószínűtlen és babonás éjszakán, és utolsót lehelt odvas, nyomorult fekhelyén. 

Kutya táncolt, énekelt, és akkor már, furcsa, de ő is, aztán hirtelen abbahagyta, úgy érezte, nincsenek már kettesben az állattal. Megszégyellte magát. Angyal – érzékelte Dagosz. – Valami angyal van itt, lehet, hogy nem is egy. Seregek!

– Seregek! – mondta Kutya. – Mit restelkedel? Dalolnak ők is.
 

Vége. 

 

/Kiscsigáé az érdem, én nem találtam, de megtalálható a szöveg a neten:

Link a digitális könyvtárba.

Link 2. /

12 komment

2008.11.24. 20:00 Scala

Amióta elolvastam, újra szeretem a karácsonyt

Címkék: hellókarácsony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Az ünnep dömping, a kínálat és vásár mesterséges előrehozatala csak a kereskedőknek jön jól. Sokan annyira kifáradnak idegileg karácsonyra, hogy az ünnepnapon szép magyaros veszekedés kerekedik ki belőle... Tudnék mesélni, anyukám eleve begörcsöl a karácsonytól, nem egy háztartási fenomén.
És akkor a többi családtagomat még nem is vettük górcsó alá...
Mára feldolgoztam a dolgot. És áthidaló megoldásokkal operálunk néhány éve: pl. nem mindennap megyünk valahova, hanem sűrítés.
 
 
Az alábbi írás postnak hosszú, novellának tökéletes. Őszintén kívánom, egy hónap múlvára, minden látogatómnak sikerüljön a végére érnie.

A szerzőt legalulra írom, de rá fogtok jönni kitől való.

 
Egy doboz fű Melindának
Sok arcát őrzöm, nem is logikus, mennyi arcát, hiszen nem szerettem Jablonczay Gizellát, a Régimódi történet Melindáját, s nekem mindig sikerült kidolgoznom magamból azokat, akiktől idegenkedtem. Kihevertem őket, mint egy betegséget, egyre halványodott bennem a képük, végül annyira elhomályosodott, hogy tudtam ugyan mindig, nem vagyunk barátok, de nem minden esetben jutott eszembe, miért: gyerekkoromtól képes voltam rá, hogy módszeresen, talán valami naiv büntetésnek szánva, elfelejtsem, aki emlékének őrzése nem volt kívánatos. Ám Melinda kifogott rajtam, újra meg újra visszatért azután is, amikor már befejezte csak évtizedekkel később igazán megértett életét, felbukkant a verseimben, a regényeimben, még színdarabomban is, nevettem és dühös voltam, valahányszor meg kellett bizonyosodnom róla, nem hajlandó békén hagyni most sem, mikor már a temetők nagy törvénye igazán válaszvonalat húzott kettőnk közé. Míg a Régimódi történet meg nem született, nem is jöttem rá, miféle erő igézi folyton a közelembe, csak amikor összeszedtem hetvenhét esztendejének adatait, s előttem állt az igazi képlete, jöttem rá, Melinda nem volt hajlandó elhagyni, míg rá nem kényszerített, hogy becsületes bírája legyek. Addig nézett vissza rám a végtelen időből rebbenéstelen pillájú, sötétkék szemével, míg kelletlenül, szinte akaratom ellenére el nem végeztem azt a mélyfúrást, ami nyomán, mint a hévíz, fel nem szökött élete igazságának az a forrása, amelyre, míg élt, nem voltam kíváncsi.
Min kezdődött az ellenszenvünk – mert Melinda, aki születésem óta ismert, hamarabb nem szeretett engem, mint én őt, csak a bátyám számított a szemében Jablonczay Lenke gyerekei közül, azért rajongott, azt becézte –, nem tudom már megfejteni, nyilván idegen voltam a számára, egyetlen vonásomban sem hasonlatos a Jablonczay hadhoz, s ha valakire egyáltalán emlékeztettem, az gyűlölt sógornője, Gacsáry Emma volt, de honnan tudott volna erre rájönni egy kisgyerek akkor, mikor a saját külseje éppúgy nem érdekli még, mint felmenői fényképei. Hogy én miért viszolyogtam tőle, azt viszont pontosan tudom: anyám iszonyú gyerekkora és a karácsonyok miatt. Melinda a férje halála után minden karácsonyon a vendégünk lett, úgy hozzátartozott az ünnephez, mint a fenyőillat, mint a gallyakon lóbálódzó díszek, csakhogy nagyapám húga sötét ékesség volt, fekete gyertya. Valahányszor besuhogott hozzánk szentestén, csontos mutatóujján apró ajándékcsomagok lógtak aranyszálon – utáltam még az ajándékait is, pedig Melinda ízlése sose hibázott, megfogyatkozott tartalmú vitrinjéből, ékszereskazettájából nem is értéktelen tárgyak kerültek a karácsonyfánk alá. Soha senkitől nem kaptam olyan ízléses, néha izgalmas karácsonyi ajándékokat, mint éppen tőle, és soha senki adományával nem bántam olyan mostohán. A fülbevalót, saját, minden vészen átmentett gyerekkori fülbevalóját azonnal eladtam barátomnak, az ékszerésznek. Melinda fuldokolt, mikor felfedezte egy nap a Batthyány utcán a sötét bársonypárnán, lejjebb srófolta költségvetési keretét, visszavásárolta a függőt, és visszarakta az ékszerei közé. Metszett antik poharát már nem tudta megmenteni, fivérem elbűvölően figyelte, amint a vacsoránál milliméterenként toltam odább-odább, míg sikerült kivégeznem, a gyöngyszalagot, amellyel fiatalabb korában alighanem nyakának ráncait próbálta elleplezni, hosszú, fáradságos munkával mindjárt a szentestén megbontottam a közepén, hulltak-hulltak a karácsonyfa alá Melinda kék-arany gyöngyei, mint a könnyek, Melinda vaksin keresgélte őket a parketten, vacsorázás helyett guggolt és gyöngyre vadászott az egész család. Most már tudom, ki akartam utálni az ünnepeinkről, barbár módon, primitív, gyerekes sértésekkel, amelyeket hamarabb észrevett, mint bárki, de úgy vett tudomásul, hogy éreztette, ebben a harcban nincs sok reményem a győzelemre, pimaszkodásom elszáll mellette, nem érinti, nem veszi tudomásul. Bármilyen vagyok, bármit eszelek ki a bosszantására, akkor is eljön hozzánk ünnepelni. Melinda nem akart egyedül maradni szentestén a maga Lavinia Mannon-i árnyaival.
 
*
 
Egy idő múltán abba is hagytam a felesleges küzdelmet, tudomásul vettem, ő az erősebb, bármi történjék, eljön, áll a fánál, mint egy unatkozó gyarmatosító valami törzsi ünnepen, nézi a három buzgó kálvinistát, apámat, a fivéremet és engem, ahogy a Lukács evangéliumát olvassák és a betlehemi csillagról énekelnek, úgy nézi, mintha színdarabot látna, de közben másra gondol, egészen másra, s számunkra követhetetlen úton vándorol a mi karácsonyi fényeink között. Ha meggyújtottuk a gyertyákat, mindig anyám vállára tette a kezét, s abban a pillanatban – ezt megéreztük mindhárman, Béla fivérem és mi, két Szabó egyaránt – maga anyánk is kilépett családja köréből, vissza, Melinda mellé, és olyan messze kerültek tőlünk, mintha nem azonos közigazgatási egységben ülnők meg az ünnepet. Anyám tudta, hogy számunkra Melinda teher, sosem engedte, hogy az ő révén bármi teher háruljon a családra, Melinda volt az egyetlen, akiért nemhogy síkraszállt, de akit egyenesen oda követelt maga mellé. Gyerek voltam, később a maga ifjúsága problémáival küszködő fiatal, minden inkább érdekelt, mint a magam famíliája. Mire felfogtam, felfoghattam, hogy ott, akkor, egymás közelében, a súlyos kálvinista dallamok között is a Szent Anna-templom éjféli miséje harangszavát hallják azok ketten, s míg mi meg nem szólalunk, pár bűvöletes pillanat erejéig megint csak visszaépül számukra a Kismester utcán a régi ház, senki sem élt már kívülem a régi karácsonyok ünneplői közül.
 
*
 
Ahogy nőttem, változott a módszerem, amivel ellensúlyozni tudtam Melinda jelenlétét. Felfogtam, kár a tárgyakon bosszút állnom, a tárgyak szépek, a tárgyak ártatlanok, hogy Melinda maga is az, nem jutott el a tudatomig, nem volt még halottam, s a ház, amely felnevelt, olyan biztonságosnak és öröknek tűnt, amiben el se fért a gondolat, hogy egyszer valamennyien elkerülünk belőle, vagy maga a ház is romba dől, eszembe se jutott, hogy még én is lehetek egyszer fekete gyertya mások ünnepén. Békén hagytam a tárgyakat, megőriztem őket, később udvariasan viszonoztam is az ajándékot, tudomásul vettem Melindát, mint az egyiptomi csapások egyikét, figyeltem, mint áll szálfaegyenesen a szoba közepén, míg mi énekelünk, s közben latolgattam, előfordult-e már, hogy elvesztette a hajbetétjét, vagy mi lenne, ha most, míg sziporkáznak a csillagszórók, kiesnék a mellpótlója. Vártam, mikor mondja ki azt a mondatot, amire úgy reagálunk a fivéremmel, mint a futók a startpisztolyra, mihelyt elhangzik, már rohanunk is ki a harmadik szobába, és táncolni és nyeríteni kezdünk a fiatalság pimasz jókedvétől. Melinda csaknem minden egyes megnyilvánulását hóbortosnak éreztem gyerekkoromban, hogy sose járt másban, csak feketében, hogy sose ebédelt mást, mint tojást, hogy egész gyűjteménye volt félkótyákból, akikkel együtt teázott, hogy tegezte a cselédlányt és magázta a macskát, és ha visszatérünk Biharból, a szőlőjéből, s neki valami nézeteltérése van a román vámtiszttel, nem azt mondja neki, hogy ugyan, ne tessék már fennakadni azon a kis zsák dión – Melinda úgy tudott franciául, mint egy párizsi –, hanem, teljes aszinkronban önmaga merevségével, azt suttogja a megdöbbent és ilyenkor mindig mindenben engedő vámtisztnek: Ayez pitié, monsieur! „Irgalmazzon, uram!” Egy zsák dióért! Azt már megszoktuk, tudomásul vettük, hogy általában fennakad valamin, hogy sosincs nálunk megelégedve semmivel, de szentestei sztereotip kifogása oly döbbenetesen gyönyörű volt, mint egy abszurd dráma címe. Végigpásztázta tekintetével az ajándékasztalt, körülnézett a fa alatt is, sőt az ablaktáblák közé is belesett, aztán anyánkhoz fordult – ha tehette, csak vele beszélt –, s azt mondta: „Ismét nincs füvetek, Lenke!” Anyám szégyenkezett, törte a fejét, hogyan is történhetett meg, hogy ismét hiányzik a fű, mert Melinda minden évben kérte, és megesett, hogy Erzsébet-nap táján, mielőtt még leesett volna a hó, én kaptam a megbízást, hozzak fel a kertből, vagy maga tépett gondosan pár maroknyit. A fűnek aztán, titokzatos módon, éppen szentestére lába kelt, vagy a fivérem lopta el, vagy én, vagy az apám, aki csak ebben a formában tudta érzékeltetni, nem örül, ha Lukács evangéliumát szemmel látható derűvel hallgatják: Melinda, bármilyen sajátságos is, ateista volt. Összesen két olyan karácsonyra emlékszem, amikor mégis volt fű, amikor anyám valami rejtekhelyről nagy diadalmasan előbányászta, s ránk villantotta gyönyörű szemét, így jelezve: most túljárt az eszünkön. Utóbb aztán ő is abbahagyta a fűről való gondoskodást, valahogy rájöttünk mind, Melinda voltaképpen élvezi, hogy nem kapja meg, amit kér, neki tetszik, hogy a fű hiánya miatt nyilvánvalóan hiányos az ünnep, komolytalan, nem is igazi, nem olyan, amilyennek lennie kellene. Apám megpróbálta kideríteni, miféle szimbólumot keres benne. Jézus derékalját? A karácsonyi búzát? Melinda kioktatta, Jézusnak széna a derékalja, a karácsonyi búza egészen más ügy, a fűnek nem az a szerepe, teljesen különleges, ezt egyébként még mi is tudhatnók, hiszen ő is tudja, sőt tudta ezt az ő apja is, aki egyébként mindent tudott, és minden könyvet olvasott Álomzugon. Álomzug és sose látott dédapánk említésére aztán csak összenéztünk a fivéremmel, allergiásak voltunk mindkettőre, Melinda szerint mitológiai szépségű és műveltségű ősünkre éppúgy, mint a tényre, hogy a családunk Álomzugon élt valaha, mégiscsak olyan, mint egy vicc, hogy egy birtok neve Álomzug legyen. Menjen ő is Álomzugra, vissza, a nem létező otthonába, Szabóéknál nincs rejtelmes gizgaz, itt Lukács evangéliuma van, és racionális, kálvinista karácsony, itt nincs fű. Nem is lesz. Valóban nem is volt – Melinda évről évre számon kérte.
Később, még holta előtt, Melinda eltűnt az ünnepeimről, elkerültem a szülővárosomból, új családommal ültem meg a karácsonyt, nagyapám húgának fekete figurája viszont gyakran felbukkant előttem, nem csak a tudatomban, olykor az utcán is, rá emlékeztem, valahányszor egy hozzá hasonló, magas, vékony sziluett sodródott az alkonyi árnyak közt vagy a ködben. Ilyenkor Melindára gondoltam, s mindjárt láttam is, ahogy utoljára, amint kezét összefonva, figyelmesen rám néz, éppolyan indulat nélküli arccal, mint ahogy én szemlélem őt, mintha a folyó két ellentétes partján állnánk, bizonyosan tudva, nincs híd, amelyen elindulhatunk egymás felé, s ha volna is, ugyan minek. Meglettek a magam otthonának külön karácsonyi szokásai, később Melinda meghalt, el se mentem a rekviemre. A temetése napján az jutott eszembe, most pakolhatja ki a túlvilágon a spárgából horgolt szatyrait meg a rengeteg tojást, és milyen ideges lehet tőle a többi üdvözült. Többé senki nem kért tőlem karácsonykor füvet.
 
*
 
Hogy mire kellett volna neki, New Yorkban tudtam meg, huszonhárom évvel Melinda halála után, életem legsúlyosabb karácsonyán. Este volt már, mikor a kórházból hazafelé baktattam a Hetedik Avenue-n, az Ötvenedik utcánál befordultam a Broadwayre. Körülöttem már ünnepelt a város, sodródtam haza a hotelba a tömegben. „Your husband is comfortable” – mondta az orvos, mikor elfogtam a folyosón, ez annyit jelentett magyarul, hogy az állapota még mindig válságos, nem nehéz megtanulni az Egyesült Államok kórházi stilisztikáját. Megvásároltam a karácsonyi vacsorámat, száz gramm felvágottat, péksüteményt, banánt, egy kávéházban telemérettem kávéval a termoszomat, és felmentem a szállodába. Kinyitottam a televíziót, végighallgattam valami műhold közvetítésével a pápa San’ Oreste-i nagymiséjét Itáliából, néztem a szertartás ősi mozdulatait áldozáskor, s arra gondoltam, olyan messze vagyok a hazámtól és a normális életemtől, amilyen messze még sose, és ezúttal, először, mióta a világon vagyok, nincs senki, aki feloldja köröttem a magányt, a férjem a maga küzdelmét vívja pár utcányira tőlem az infúziók bonyolult hálózatába kapcsolva. Minden, ami mögöttem volt, olyan irreálisnak tűnt, mintha nem is velem történt volna a saját életem. Néztem a tévét, mint egy toronyból, a város felett, a huszonkilencedik emeleten, nem tudott soká ülve tartani, pedig szóltak a karácsonyi harangok, a négyes csatornán az Anna és a sziámi király című filmet vetítették, a kettesen Disney-rajzfilmeket, az ötösről zengtek az ünnepi kórusok, a hetesen George Kirby énekelt, a tizenhármason valaki meg akart tanítani arra, hogy csinálják a savanyú tojáslevest, és a krimicsatornán Karácsonyi gyilkosság címmel az alkalomhoz illő darab ígérkezett. Elzártam a készüléket, reménytelen vállalkozás volt kísérleteznem bármelyik csatornával. A fele hátralevő életemet odaadtam volna abban az órában pár emberi szóért. Visszaöltöztem, lementem megint a Broadwayre.
Mire leértem, nagyjából elcsendesedett a Times Square környéke. Az árusok még kitartottak, ott topogtak a hevenyében felállított alkalmi elárusítóhelyek körül, Karácsony apónak voltak öltözve, és iszonyúan fáztak. Akkor cserélték ártábláikat az asztalaikon: este tíz után féláron kapható minden karácsonyfadísz. Ezen még akkor, abban a lelkiállapotban is eltűnődtem, vajon van-e valaki, aki vár az ünnep megkezdésével este tízig, aztán hanyatt-homlok lerohan valamelyik felhőkarcolóból, féláron bevásárol, és tíz után kezdi díszíteni a fáját.
„Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” – zengett, mint a litánia, az ajánlat a Negyvenkettedik és az Ötvenedik utca között. „Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” A Wintergartennél ért el a tudatomig, mit is hallok én. Mit kiabálnak ezek? Csillagszórót? Ékességet? Füvet? FÜVET?
Nem tévedtem. Ahogy megálltam az egyik asztalnál, mindjárt felfedeztem, vad zölden meresztette szálait a nyitott dobozokban. Lehúztam a kesztyűmet, megérintettem, persze nejlonfű volt, mi más lehetett volna Manhattan közepén.
– Mi ez? – kérdeztem. – Minek ez?
– Hogyhogy mi ez? – nézett rám Karácsony apó. – Nem látja? Fű.
– De minek? Minek?
– Hogyhogy minek? – kérdezte a Karácsony apó. – Hát a tevéknek.
– A tevéknek?
Nézett rám, reménytelenül. Hideg volt, vevő sehol, s aki mégis, ennyire buta.
– A Háromkirályok tevéinek. Hát mit ad nekik enni?
Egy dollár volt a fű, be se csomagoltattam. Melinda előttem lépkedett a Broadwayn, s ez annál meglepőbb volt, mert amíg élt, sose hagyta el az Osztrák–Magyar Monarchia területét, amellett furcsán is volt öltözve. Kék slájfni szorította a derekát, fehér kislányruhát viselt, olyasmi cipőt, mint a balerinák, és táncolt is Melinda, ugrándozott a hotel felé, amely ott állt a Negyvenhetedik utca sarkán, egy kődobásra Debrecentől, a Kösely és Hudson folyók közt, Álomzugon, s az Atlanti-óceán melletti partvidék vizes hava kis sisakká fagyott angol fürtjein a csontig maró hajdúsági hidegben. A könyv – gondoltam –, és hirtelen minden világos lett, logikus, a könyv, dédapám könyvtárából, amit Melinda sosem engedett kézbe venni, amit úgy siratott, mikor egyéb lomjaival együtt azt is benyelte a háború, a könyv, a különféle nemzetek népszokásairól. Hát persze! Melinda volt a dédapánk kedvence, és már kislánynak is elég különös, hisz voltaképpen csak az állatokat szerette, lovat, kutyát, macskát, igazi játék nem kellett neki sohasem. Mit érthetett meg a kisgyerek Melinda a karácsony misztikus idejéből, nem többet, mint hogy messziről csak jönnek-jönnek, és milyen éhesek és fáradtak lehetnek azok a tevék. És állt Melinda az álomzugi melegházban, megtöltötte nyers, harsogó fűvel a dobozkáját, és a Hortobágy felől kopogtak a paták, a Háromkirályokon szűr meg kucsma volt, hozták aranyfüstölőben az édes ünnepet, és Melinda megnyitotta a kitámasztható melegházi ablakot, kidugta a hóesésbe nyitott, fűvel teli tenyerét, a puha állati orrok meg ráhajoltak, és ettek és ettek és ettek a tevék.
Melinda minden karácsonykor elhozta nekem az ajándékát, most kicsit nehezebb volt megtennie már, mint mikor még élt, de persze megoldotta, mert elárulta végre a titkot, amitől egy olyan fekete gyertyának, amilyen én voltam azon a New York-i estén, mégiscsak ünnep lehet az ünnep. Olyan egyedül voltam, de olyan egyedül, hogy nem lett volna elég nekem társaságnak most egyetlen, közönséges király. A Háromkirályok kellettek, s a hortobágyi széllel elkeveredő tömjén- meg mirhaillat s a juhászbundák párolgása. A füvet éjjelre kicsuktam az ablak közé, hogy azonnal megtalálják a tevék.
 

Szabó Magda (1997)

Szeretettel élesítettem ezt a bejegyzést; az IrodalomBlog Valamennyi Olvasójának küldöm.

Benne van minden ellentmondásosság, amely a karácsonyi ünnepet, annak gyakorlati megvalósulását körbelengi. Én sem vagyok kivétel: anyai bénult pánik a háztartási feladattól; a kommunizmus erőltetett ateizmusa; az éjféli mise, mint öntudatnövelő tiltakozás; az anti-kommunista anyai nagymama, aki azonban a házasságot a legnagyobb természetességgel felbonthatónak és múlandónak tekinti. Mindig ilyenkor törtek csúcspontra az indulatok, sérelmek: veszekedések, kiabálások. Volt, hogy két napon át, bárhol is járjunk. Huszonhetedikétől mindig jobb volt.

8 komment

2008.09.12. 13:00 Scala

Szabó Magda: Katalin utca

Nehéz megmondanom, melyik a kedvenc Szabó Magda regényem, úgy vagyok velük, mint a lelkes utazó: mindig jól érzi magát ott, ahol éppen jár. Ha mégis nekem szegezik a kérdést, rögtön két könyvcímmel válaszolok: Katalin utca és A pillanat.

Ma előbbiről töprengek, kezdetnek annyit, hogy nagy örömmel olvastam újra (negyedszer) a posthoz. Egy ideje úgy érzem,  évente muszáj elolvasnom ezt a regényt. Titokzatos dolog, nem jöttem rá az okára, talán Ti is voltatok már így könyvvel.  

Kezdetnek néhány hasznos link:

Könyvismertető az Európa Kiadó honlapján

Legeza Ilona könyvismertetője

Hangoskönyv változat (Libri) - előadja Ráckevei Anna

ÉS cikk - Kálmán László írása a Katalin utca és Az ajtó című regények fogadtatásáról a holland nyelvű sajtóban - Alcím: "Szabó világa Shakespeare világánál bonyolultabb"

 

Példának okáért, az ÉS-beli gyűjtés két részlete, holland kritikák a regényről és a szerzőnő írásmódjáról: 

"A Katalin utca Szabó Magda második hollandra fordított regénye [sic! - a ford.]. Ismét megrendítő regényt nyújt az írónő, a könyvben szépséges női portrék sorakoznak, és most is meghatározó szerepe van a múltnak. [...] A regény az 1934 és 1968 közötti hányatott időszakot foglalja magában. Jellemző Szabó Magdára, hogy a II. világháború és az '56-os események csak mellékesen kerülnek szem elé. Szabó bizonyos szempontból emlékeztet híres kortársára, Heimito von Doderer osztrák íróra, aki egyszer megjegyezte, hogy egy írónak feladata felhívni a figyelmet arra "ami a történelem ellenére történik" és "az egyén mágikus biográfiájára". [...]

Míg Az ajtónak viszonylag hagyományos elbeszélésmódja van, a Katalin utca modern regényként hat, gyakori idő-hely-változásaival és a perspektíva sűrű váltogatásával. Azonban mindkét regényben egyformán fellelhető az elegáns stílus, a részletekre is kiterjedő figyelem, valamint az elbeszélés keresetlensége. Milyen elképesztő, hogy ez a nagy írónő Hollandiában olyan sokáig ismeretlen volt."

(Wil Rouleaux: A Katalin utcában boldogok voltunk. Fordításban megjelent a nagyszerű magyar regény. Trouw, 2004. ápr. 17.)

 

"Szabót nem ajánlatos kezdő olvasók kezébe adni - ehhez szinte túl lucidus. [...] Maradandó nyomok nélkül senki sem hagyhatja el Szabó univerzumát. Mondatról mondatra haladva úgy építi fel a történetet, oly mesterséggel, oly pszichológiai pontossággal és akkora stílusérzékkel, hogy véleményünk szerint nemcsak olvasóként, de emberként mulaszt el valamit, aki nem ismerkedik meg e zseniális írónő munkájával."

(Sofie Messeman: Maradandó irodalom: Szabó Magda. Artsenkrant, 2004. máj. 6.)

Az 1978-as kiadásom végén található, a szerző által írt ismertető szerint:

A Katalin utca, ahol valaha három szomszédos család gyermekei növekedtek, szerették egymást, veszekedtek vagy meghaltak, nemcsak egy képzelet szülte utca, hanem szimbólum is: az ifjúság és a bűntelenség jelképe. Ezért vágyódnak vissza belé azok, akik valamikor ott laktak, azt remélve, hogy problémáik megoldódnak, útjaik végre célba vezetnek, ha újra a Katalin utcából indulnak el reggelenként. Hasztalan sóvárgás: a három család egyike elpusztult - hogyan, miért, majd meglátja az olvasó -, nélküle pedig nincs, nem lehet ismét a Katalin utca; az életben maradottak sosem térhetnek vissza sem az ifjúság tovaszállt idejébe, sem abba a biztonságba, amit a bűnnélküliség tudata jelent...

Szigorú könyveket írok, írták rólam egy tanulmányban, minden regényem megvívja a maga Szent György küzdelmét a sárkánnyal. A Katalin utca is szigorú könyv, az is sárkánnyal viaskodik, mint írója tette, míg azt bogozta, ki voltaképpen a bűnös, az-e aki - még magának sem merve bevallani, mit szeretne - a bűnt elkövetni vágyik, vagy az, aki végrehajtja helyette, s míg rögzítette meggyőződését (ezúttal a szereplők közül egyetlenegynek, a semmit soha meg nem oldó, steril rációt képviselő Irénnek engedélyezve monológot), hogy nincs visszaút a Katalin utcába senkinek, hacsak nem a holnak, de az is olyan, ha van, ha volna, amilyen álmot egy holt álmodik, s hogy minden embernek csak egyvalaki jut életében, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.  

 

Készülök a post további részével!

 

 

 

 

 

4 komment

2008.03.20. 11:30 Scala

Szabó Magda: A szemlélők (3.)

Szabó Magda: A szemlélők - regény

Európa Könyvkiadó, Budapest

2000,- Ft

 

 

I. rész: A vád

Harmadik fejezet: Albert

Váratlanul új szereplő bukkan fel a könyvben, ez a harmadik fejezetben nem kellene, hogy meglepjen, de eddig is sok név követte egymást, nem számítottam még egyre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Albert, '56-os magyar disszidens, aki választott hazájában alapított családot. Illetve, miket beszélek! Albert, egy, a képzelt szocialista államból emigrált külföldi, aki az ötvenes évek derekán hagyta el szülőhelyét, ama bizonyos képzelt nyugat-európai államért cserébe...

Tisztviselőként dolgozik a külügyminisztériumban, főként fordítói, tolmácsi és diplomata felkészítési feladatai vannak.  Ebédidőben különös dolgot művel, minden áldott nap a főtérre megy, kollégái szerint imádkozni, a katedrálisba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az irodafőnököt meglepte ez a lehetőség, mert saját népe hitbuzgalma lanyha volt, de eléggé ismerte a világot ahhoz, hogy tudja, az az igazi, békebeli vallásosság Európában már csak egyik-másik szocialista államban észlelhető.

Az is meglepő Albert főnöke számára, hogy beosztottja klasszika-filológia diplomája mennyire magabiztos latin nyelvtudást is jelent.

(...) élő nyelvhez hasonló módon, nemcsak érti, de beszéli is a latint. Elképesztő volt, míg meg nem értette, hogy a Habsburgok németesítési kísérlete elleni küzdelem egyik fegyvereként a magyar értelmiség latinul tárgyalt, diskurált és iskoláztatta gyermekeit a tizenkilencedik század közepéig, és költőiket megbüntették, ha iskoláskorukban, az előírt latin poétikai gyakorlaton kívül, nemzeti nyelven írt költeményekkel akartak előállni.

Nos, ami azt illeti, "Disclaimer" (l. első post) ide vagy oda, itt igencsak be tudjuk azonosítani, azt a bizonyos, képzelt szocialista államot... 

Némi dühödt gúny utal az egyház és a vallásos élet fél-legális voltára:  

A szocialista országokról érkezett jelentésekben mindig sok figyelemreméltó állt. (...) elszánt nagyszülők és keresztanyák veknikosárban, konyharuhával letakarva viszik keresztelni egyes pártfunkcionáriusok gyerekeit, hogy a város egyik kerületéből a másikba az őskeresztények katakombaellenállásával vándorolnak hitéletet élni a vallásos lakók (...) az ő országukban állam és egyház nagyjából a francia forradalom óta különvált egymástól, és senkinek nem jutott eszébe, hogy figyelje vagy firtassa bárki meglevő vagy hiányzó hitbuzgalmát.

A titok nyitja nem ily egyszerű, Albert korántsem templomba jár ebédszünetben. A fejezet további része egy megható mese a honvágyról, amely lappangva bár, de előbb vagy utóbb valamennyi emigránst elér, és gyötörni kezd.

 

 

 

 (Két büszke tekintetű alföldi férfi, Matyó hímzett díszben, a múlt század elejéről...)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(...) a többi emigráns elmondta neki, a haza elhagyásának hanyadik esztendejében várható a válság, hogy a kezdet teljes idegensége, a reménytelenül más világba való beilleszkedés munkája eleinte nem hagy még időt az igazi sokkra. Az később jelentkezik, váratlanul, ilyenkor az illető már többnyire meg is kapta az állampolgárságot, nincsenek problémái, megházasodott, gyerekei születtek, látszólag minden a legnagyobb rendben van körülötte, aztán egyszer csak, mintha valami állat ugranék rá orvul, akit nem tud lerázni a hátáról, mert a húsában a karmai: ott a sokk, és nincs ellene védekezés.

Albert valóban tartózkodó volt és fegyelmezett, még a külsejében is, akárcsak Caroline népe. Albert a legnehezebbet is megtanulta, azt, hogy ne fázzék, legalábbis ne észrevehetően. Mikor megérkezett prémmel bélelt nagykabátot viselt, otromba kucsmáját lehúzta fázó fülére, ez olyan feltűnővé és kelet-európaivá tette a külsejét, ahogy egy fez vagy turbán tüstént elárulja a mohamedánt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudta, elég fiatal ahhoz, hogy át tudjon állni egészen, nemsokára nemcsak gondolkozás nélkül, hibátlanul tudott beszélni új népe nyelvén, de pongyolán is, mint akik itt születtek.

(...) legjobb barátja vele egyidőben ugyanolyan romantikus körülmények között hagyta el az országot, mint ő, olyan nők, akik nagyon lekötötték volna, sosem voltak, csak átsétáltak az életén, mint egy utcán.

Jelentős nap volt az életében, hogy hiába jár télen is hajadonfővel, és nyeli elragadtatva Caroline főztjét (...) és kapta meg az állampolgárásgot is, senki se fogadta be, azok sem, akik a legjobbak és legkedvesebbek voltak hozzá, nem mert nem akarták, csak mert nem lehet. (...) Nem rajta múlik ez, nem is az ittenieken. Valami máson, aminek nincsen neve. 

Mikor, már választott hazája polgáraként teljesült az álma, és a személyével kivívott bizalom jeleképpen fordító lehetett a Külügyminisztérium sajtóirodájában, naponta az asztalára rakták az elhagyott ország teljes politikai és részleges szépirodalmi sajtóját, tájékoztatás és fordítás céljára. Ezzel az új haza visszalökte Albertet abba az örvénybe, amelyből megpróbált kikászálódni (...)

Ezen a "teljes politikai és részleges szépirodalmi sajtója" kifejezésen kicsit elméláznék. Van ugye a kézenfekvő értelmezés, hogy nagyobb a hangsúly a politikai híreken, a szépirodalom a két ország diplomáciai kapcsolata szempontjából, nem olyan hangsúlyos. De lehet úgy is olvasni, hogy politikai sajtó csak egy volt, a hivatalos, szépirodalom, viszont volt "nem hivatalos" is, amit történetesen Szabó Magda is több, mint másfél évtizeden keresztül "művelni" volt kénytelen. Ez értelemszerűen nem jutott el Alberthez, hiszen fiókok őrizték, vagy még kacifántosabb helyek...

A fejezetnek ettől a részétől egyébként, erősödik a honvágy motívum érzelmi oldala:

Lettek új barátai, Caroline révén rokonai, Albertet - emigráns társai kivételével - mindenki tisztelte, becsülte, de Albert, a jó alvó, egy éjjel soron kívül cigarettára gyújtott, mert felébredt, és nem tudott visszaaludni többé. Caroline felneszelt mellette (...) megfogta a kezét, s azt mondta csöndesen: "ne búsulj, édesem, van neked boldog és biztos otthonod." Ezt Caroline mindig elmondta neki, valahányszor azt látta, hogy szüksége van rá, és Albert ebből tudta meg, hogy ez az otthon gyenge lábon áll, mert állandóan ki kell jelenteni róla, hogy biztonságos és boldog.

Átkozni könnyű lett volna a régi hazát, akár röhögni rajta is, vagy elmondani azokat az abszurd igazságokat, amelyektől csak égnek emelte a szemét a hallgatója, sok mindent meg lehetett tenni, csak éppen elfelejteni nem.

Albert onnan tudta, hogy nincs igazi nemzete, mert folyton azt érezte neki vigyáznia kell magára, hogy sose keltsen feltűnést. Aki itt született, az a fején sétálhatott, ha úgy hozta a kedve, de neki mindennap be kellett bizonyítania, hogy méltó és méltóságteljes polgára új hazájának, főleg mióta a Külügynek dolgozott, és azt is rábízták, hogy előkészítse az ő elhagyott hazájába készülő diplomatákat. 

(Kiderül tehát Albert kapcsolata a főszereplőkkel, Rolanddal és Franciskával.)

Külön tanulmányt érdemelne a nemzetétől elmenekült szereplő, Albert, kételyekkel, indulatokkal és egyéb heves érzelmekkel teli vívódása. Bíbelődjünk vele itt a blogon is:

Hetek múlva lesz csak módom folytatni, elnézést kérek mindenkitől!

2009. február közepén várható a frissítés...

 Végre megsejthetjük azt is, ki az a bizonyos, oly gyakran emlegetett Sutor. 

 

2 komment

2008.03.19. 10:20 Scala

Szabó Magda: A szemlélők (2.)

 

I. rész: A vád

Második fejezet: Johanna

 

Letisztult fejezet a második, Johanna - Roland nővére - precíz, éles és szúrós tekintetén keresztül látunk mindent, és tudunk meg egyre többet családjukról.

Imént fogadta öccsét a repülőtéren, majd elbúcsúztak, Rolandra pont délben vár a tárgyalás, ama kínos ügyben legutóbbi szolgálati helyéről.

Johanna nem szerette a repülőtér nyüzsgését, szagait, csak elviselte, mint minden olyan helyet, ahol élete valamelyik szakaszában tartózkodnia kellett, de minél öregebb lett, annál jobban kötődött ahhoz a tájhoz, ahol ő és szinte valamennyi rokona született, az óriási hegyek alatt feszülő, szép nevű tó partján, ahová aztán vissza is tért mindenki közülük élete végén megpihenni, mintha a születés és halál közti ív kulminációs pontján körbenézve, ki-ki gyermekkora színterét látta volna a legintenzívebb világításban a zenitről, s a kaptatón lefelé arra lépdelt volna vissza, ahonnan valamikor elindult. 

Johanna jelképezi számomra a fegyelmezett és intoleráns svájci nőt, aki szeretettel, de erős ragaszkodással kötődik a hosszú történelmi múltra visszatekintő családhoz. Szikár és szigorú lehet, férfiasan lágyan vezet. Idősödik már, hatvankét éves, nincs családja, csak Roland. Arról is értesülünk, hogy Rolanddal féltestvérek, innen a nagy korkülönbség.

Hazájában a reneszánsz kevesebb dekoratív elemmel építkezett, mint az olaszoknál, de valami sötéten sugárzó báj jellemezte épületeit, nem könnyed, de megbízható szépség, amely egyszerre tükrözte az otthon nyájasságával az otthon biztonságát és erejét is.

Johannában is lehet valami "sötéten sugárzó báj", a szigorú attitűd egyszerre tekintélyt parancsoló, de vonzó is. Néhány adalék ismét a Svájc - Magyar Szocialista Népköztársaság tengelyhez:

A ház, így nevezték valamennyien, gazdák és cselédek századok óta azt az épületet, amelyet Annáéknál kastélynak hívtak volna. Johanna népe a fogalmazásban is puritán volt, majdnem barátságtalanul az: egy lakhely, amelyben család él, az ház.

Nem veszünk el azonban a lingvisztikában vagy közhelyes elmélkedésben, rögtön ezután következik a fontos közlés:

A tágas is az, a tornyos, négysarkú is, ami mögött ott a tó, de ami előtt is tó van, a valódinak medencemása, apjuk csináltatta második felesége halála után. Soha közölük nem úszott senki az igazi tóban, hogy Roland anyját elvesztették.

Johanna elmélkedik a diplomáciai pályán működő ősökről, arról a kifejezésmódról, amelyet egy ilyen foglalkozás a családon belül is meghonosít.

(...) közlendője tartalmában azonos a szándékolt mondanivalóval, ám formájában meggondoltabb, lekerekítettebb, s ahogy nem szívesen mondaná ki: kastély, úgy kerüli a nyelv drámai árnyalatú szavait is. "Elvesztettük őt" - így beszéltek Roland anyjárol, Johanna fiatal mostohájáról (...)

Viselkedésük is kínosan jólnevelt, ahogyan az a jó családokban szokás. Ez a merev, figyelmes őszintétlenség egy idő után, a tapasztalatok szerint, nem vezet jóra...

Mindenki tudta mindenkiről, hogy hazudik, és mindenki segített is mindenkinek, hogy könnyebben tehesse, Belle volt az egyetlen, aki amikor az ideje megengedte, mélyen beúszott az ellenséges vízbe, meg is volt róla a családnak a véleménye, mert hogy tehet ilyet, mikor a vízben aludt el örökre szegény fiatal mama.

Fontos megtudnunk Roland neveltetésének paramétereit, így jobban megérthetjük Annához való szenvedélyes, tébolyult vonzódását. Anna mindaz, ami a családja nem: spontán, vidám, szabad. Ezt itt még csak sejtem, de azt biztosan tudom, hogy Szabó Magda nem terheli írásait felesleges részletekkel.

 A fejezet ezt követően a ház személyzetéhez való viszonyán keresztül mutatja be Johannát: rigid tartózkodását a cselédségtől, a semmirekellő vendégmunkások iránti keserű, de kiszolgáltatott ellenszenvét. Roppant szórakoztató, szerintem.

A kapus végre kicsoszogott, zsíros arcán ártatlan derű. "Elaludtam!" - jelentette rettenetes kiejtéssel, és úgy mosolygott, mintha természetes volna, hogy valaki csak úgy elalszik fényes délelőtt, és az is, hogy a gazdáját megvárakoztatja.

(...) A garázsban Chloe mosta kelletlen arccal az előző nap kifogásolt ablakot. Ezek szerint már végzett odafenn azzal a lomha és felületes babrálással, amit takarításnak nevez. Evsztratosz, a másik gyerek azt mímelte, hogy locsol, a surrogó víz zajától nem hallotta, hogy Johanna közelít, elmélyülten spriccelte a gyep helyett a saját pucér lábát. Johanna rászólt, akkor végre célba vette a bokrokat. A konyhából ének harsogott, Ariadne nem irgalmazó altja, Johanna beleborzongott, annyira idegesítette ez a dalolás.

(...) Belle, aki egy a Johannáénál lényegesen divatosabb nyári ruhában ott ült a teraszon, tömjénillatot árasztott és olvasott. Maga is meglepődött az érzés hevességén, ezt a Belle-t csaknem annyira utálja már, mint a vendégmunkásokat, akikre szorul, vagy, mint Annát, aki aláaknázta ezt az otthont. Belle, az ő Hűséges Jánosa! Belle, a családért aggódó, mindenét feláldozó Pegotty! Jó vicc.

(...) Voltaképpen nem érdemes felizgatnia magát azon, hogy Xandrosz fényes délelőtt elalszik a kapusházban. Majd továbbáll ő is rövidesen családostul, ezek se mások, mint a múltkoriak, azok a spanyolok, akik megőrjítették, mert délben heverni akartak, rábeszélni őket, állítsák meg az élet menetét tizenkettő és délután négy között, és voltaképpen csak éjjel virultak ki, viszont fűteni óhajtottak nyáron is, konfidens kérdéseket tettek fel, sőt tanácsokat kértek gusztustalan problémáikban, mikor aztán tanács helyett pénzt akart a markukba nyomni, olyan pillantással nézték végig, mint egy száműzött király.

Johanna a fejezet végéig zsörtölődik magában, már-már neuraszténiás, intoleráns vénlányra kezd hasonlítani. Néha érezni, nem öncélú kötekedésről van szó, csak nehezen fogadja el letűnt világának elmúlását. Amely letűnt világot emlékezete óhatatlanul megszépít, ahogyan az az emberi emlékekkel történni szokott.

Belle lapozott egyet, mikor elhaladt mellette a teraszon, mondott egy kurta jónapotot, aztán olvasott tovább. Múltunk hűséges kísérője és tanúja! - gondolta keserűen Johanna. A múltkor rajtakapta, hogy Ariadnéval locsog a konyhában, ott hahotázik a görög asszonnyal, belenyal a tálba, eszi azt az elemezhetetlen összetételű görög édességet, amelyet Ariadne rendszeresen készít, állva eszik, mint Chloe vagy Evsztratosz. Belle-t még az ő anyja nevelte, Belle csakúgy tudja, mint ők valamennyien, hogy a fő étkezések között nem pákosztoskodik az ember, gyümölcsöt fogyaszt, nem tömör, undok háremcsemegéket, s nem pletykál szobalánnyal, szakácsnővel.

Az indulatos gondolatfolyam nem valami píszí. Amikor íródott, még a szó sem lehetett ismert. Boldog idők... Egy regényben, írjon le mindenki azt, amit szeretne. Legalábbis ez lenne a jó világ, döntsön az olvasó ...

Egyre intoleránsabb, és mindent mindenért okoló a belső monológ. A fejezet végére azt is megtudjuk, hogy Johanna tevékenyen hozzájárult Roland szakmai felelősségre vonásához. Valószínűleg önérdekből. Ki nem állhatta Annát...

A szalon hideg volt és sötét, Johanna kivágta a franciaablakokat. Kedvetlenül gondolt a skandinávokra, azok közül alig-alig jön valaki idegen országba szolgálni. Egy skandináv stábbal könnyebben boldogulna, annak nem volna ilyen rögeszméje, örökké zárva tartani nyáron mindent, mintha a trópusokon élnének. Chloe úgy néz rá, ha szellőztet, mintha őrült volna, Chloe azt kívánná, hogy itt is azok szerint a képtelen szokások szerint éljenek, amelyeket ő tanult egy Kisázsia peremét súroló, csupa kő szigeten. Világosságot, fényt, hadd járja át a meleg a hideg szobákat is! És az albumok ismét nincsenek a helyükön, a kölyök megint nézegette őket, undor rágondolni is, hogy Chloe lapozgatja a képeket.

Belle évtizedek óta a család szolgálatában áll, mint egy érzelmi barométer, anélkül, hogy kérdezne, mindent tud. Ez a zavaró rálátás az életükre kényelmetlenné teszi a jelenlétét Johanna szemében.

(...) sőt, bár itt van változatlanul, ő maga is csak úgy van itt, mint aki voltaképpen már szintén elment: Belle belsőleg távozott innen, nincs már sehol. (...) Belle réges-rég fütyül rá, mi van náluk, nem érzi, csak végigasszisztálja a családi eseményeket. Sakkozott Arthurral, ha Arthurnak erre volt kedve, aztán felkötötte a halott Arthur állát, ugyanazzal a rezzenéstelen kézzel, amivel a figurákat emelgette, gratulált, amikor kiderült, hogy Franciska ezentúl végképp hozzájuk tartozik, mert Roland elveszi, kondoleált a baleset után. Mintha állandó helyi érzéstelenítés állapotában laknék a házukban, Belle nem érez, csak lát. 

(...) Úgy olvas itt a teraszon, mint egy tűzhányó krátere peremén, nem zavarja se füst, se forróság, lapoz, szörpöt iszik, ha buggyan a láva, kicsit feljebb húzza a lábát, mert kár volna a harisnyájáért.

Utóbbi mondatot imádom! Minden benne van amit Johanna érezhet: irritáló, szánandó és komikus, a helyzet, melyben ők, a nagy múltú diplomata-család most vannak.

Johanna egyedül volt, s amit ritkán érzett: félt. A Belle elleni indulat mögött annak a riadalma is  megbújt, mennyire egyedül van a súlyok cipeléséhez. (...) Belle előtt nem kellene titkolózni, Belle hazájukbeli, nem vendégmunkás, olyan, mint egy ócska cipő, amiben elbékélhet a láb.

Johannát szerintem semmi tényszerű dolog nem tartja vissza attól, hogy Belle-lel megossza gondjait, gondolatait. Saját büszkesége, tévesen értelmezett méltósága, gőgje miatt nem tud megnyílni. Ez egyszerre fájdalmas és dühítő lehet. Ennyit érez ő, fájdalmat és dühöt, no meg tehetelenséget is. Mi pedig - ha akarunk - szánakozunk rajta, mivel azonban szórakoztatóan van megírva a fejezet, inkább tragikomikusnak találjuk.

Johanna elhelyezte magát valamely képzeletbeli, magas helyen az emberi nem ranglétráján. Döbbenettel kell tapasztalnia, ez egyedül neki fontos és tisztelendő. És még azt is, hogy magában van, igen egyedül, a gondokkal is. A teljes cselédséget boldognak, felszabadultnak látja. Nagyon zavaró lehet számára, hogy ők nem tudják, nem érzik át (!), mennyivel alacsonyabb kasztba tartoznak.

Hát neki, Johannának, az a sorsa, hogy az emberi lét nyűgjeit hordozza élete végéig?

Johanna abbahagyta a rendezgetést, megállt tehetetlenül. Chloe holnapra se veszti el a türelmét, holnap is keresztbe fogja tenni a zongorán az aranyszövetet, Xandrosz holnap is elalszik, és Evsztratosz a gyep helyett holnap majd a karját locsolja. Ariadne meg pazarolja  a tojást és énekel.  

A történet miatt később talán fontos lesz: kiderül Johanna nem vénlány, özvegy. Az ő férje volt Arthur.

Két fontos segítséget kapunk még a fejezet legvégén, a szálak kibogozásához:

Az egyetlen, aki segíteni tudna rajta most, aki megvígasztalná, megnyugtatná, az volna, aki mindig a leggyengébb volt köztük, akit mindnyájan csak becéztek: Franciska. Persze nem bizonyos. Franciska aligha bocsátaná meg neki, hogy árulkodott az ezredesnek. Nem, alig hihető, hogy most segítene rajta. Franciska akkor sem állna most mellé, ha nem volna már innen-onnan egy éve halott.

5 komment

2008.03.10. 17:00 Scala

Szabó Magda: A szemlélők (1.)

A szemlélők első ízben 1973-ban jelent meg a Magvető és Szépirodalmi Kiadónál. Nem tudom mikor íródhatott, talán 1970-'72 körül. Az írónőnek több kézirata is volt a fiókban, abból az időszakból, amikor a magyar irodalmi élethez nem tartozónak nyilvánították. A szemlélők mégis olyan '70-es évekbelinek tűnik. Ennek az időszaknak nagy divatja lett ismét, pl. Nem vénnek való vidék, amerikai hetvenes évek.

Van egy antikvár kötetem 1978-ból, az már a negyedik kiadás, két regény egy kötetben: 1. Katalin utca, 2. A szemlélők.

A Katalin utca 2006-ban, erős, szigorú szakmai zsűri döntése nyomán, kiérdemli a legjobb európai regénynek járó díjat Franciaországban. Csodálatos könyv. Helyesbítenem kell: Az ajtó című regény kapta a díjat - Prix Femina Étranger, 2003!

A Katalin utca című regény ismerete az utrechti egyetemen felvételi (!) követelmény. Egyik tanévet - ha jól emlékszem a 2004 - 2005-öset - díszvendégként az írónő nyitotta meg. 

A szemlélők szerintem más jellegű regény. Itt is megjelenik az írónő sodró stílusa, erőteljes az érzelmi szál, de külső nézőpontból fedezzük fel a szereplőket és történetük lényegét. Nagyon régen olvastam a könyvet, nyáron lesz tíz éve. Az olvasónaplóval együtt haladok most, a második alkalommal. Mindig ezt a regényt ajánlgatom Szabó Magdát még nem ismerőknek, kisebb-nagyobb sikerrel.

Kiváncsi és izgatott vagyok, egy évtizeddel később, milyen benyomást tesz a kötet rám.

Aki csak néhány mondatos összefoglalóra vágyik, látogassa meg Legeza Ilona könyyvtáros-hölgy enciklopédikusan tömör, rengeteg művet feldolgozó, könyv-összefoglaló gyűjteményét. Sz. M. A szemlélők-höz például ide klikk

Digitalizált könyvek, például a Szemlélők is, a Neumann-ház Digitális Irodalmi Akadémia gyűjteményében.
 

A  szemlélők

Jogi fenntartással, mai mozis szerzői jogi nyelvezettel szólva: "Disclaimer"-rel indul a regény:
"A szemlélők" cselekménye egy képzelt szocialista és egy képzelt nyugati, semleges államban játszódik, s akárcsak hősei, írója alkotó fantáziájának köszönheti létét. Bármely földrajzi, történelmi, politikai, kulturális vagy egyéb hasonlóság a föld egy konkrét országához vagy személyéhez a véletlen műve csupán.
 
 
Ez a kitétel a magam részéről arra ösztökél, hogy cinkosan összakacsintsak az alkotóval: rendben, Kis Hazánk és egy nyugati demokrácia. A "semleges állam" kifejezésből lehetne már tudni melyik a másik ország, de engem csak a "3. csengetés", a hegyek, győznek meg, Svájcról... 
 
 
 
 
 
 
I. rész A Vád
 
 
8-10 (vagy több) oldalas, számozatlan fejezetekre felosztott a könyv.
 
 
1. fejezet:
Ezek közül az első, meglehetősen csapongó. Több felvetett név, gondolat, ország követi egymást. Nem igen érteni.
Végig egy szereplő délelőtti programját és közben felötlött gondolatait követjük. Eleinte nem is világos milyen nemű az illető.
Ha több fejezeten keresztül lesz az elbeszélés ilyen érthetetlen, elveszíti a varázsát. A túlzott sejtelmesség sok műben már-már idegesítő. Bízom abban, hogy Sz.M. nem esik ebbe a méltatlan csapdába...
A regény Első Mondata (az a bizonyos):
A gépen turkált az újságok között, nem talált kedvére valót, aztán elnevette magát, mert rájött, hogy a Végre Szabad-ot keresi, azt pedig aligha lel egy francia gépen.
Nem nagyon érteni, kicsit hektikus is, de minden kiderül, előbb vagy utóbb. Bevallom sutaságom, egy pillanatig nekem az sem világos milyen gépen...
Figaro - énekelte a sztjuardesz -, (...)
Tényleg énekelnek... :-) Bár az angol és a francia egyébként sem emelkedő-ereszkedő hanglejtésű nyelv, magától értetődik, hogy a kedves beszéd éneklésre hasonlít. Második utalás arra, hogy szereplőnk vágyódik valami után, amit maga mögött hagyott. Az a bizonyos "képzelt szocialista állam".
Ottani járattal kellett volna jönnie, azon lett volna mindenféle szabad. Szabad Nő, Szabad Táj, Szabad Ország.
 
 
 
 
 
Hát igen, mindannyian tudjuk mit jelent a túlságosan hangsúlyozott szabadság: fosztóképző... Mint a népi demokrácia. Tetszik a nyilvánvaló, de finom irónia.
 
Ezután apró dolgokból összeáll a falfestmény. Azaz, a meglepetésekkel nem kecsegtető repülőút egy-egy mozzanata asszociációs folyamatokat indít el a szereplőben, amelybe bevonja életének legfontosabb, meghatározó motívumait. Következetesen végigvezet rajtuk bennünket Szabó Magda. 
 
A kávé:
...annyira nem ízlett, hogy sokáig tartott, amíg megbirkózott vele. Persze megitta, akkor is megitta volna, ha egyértelműen rossz, mert a sok minden között, ami a képzése befejezését megelőzte, azt is meg kellett tanulnia, hogy a gyomra tudomásul vegye a legszokatlanabb összeállításokat, félig nyers, vagy az otthoni konyha szerint gusztustalan, nem emberi fogyasztásra való ennivalót. Az ínye természetesen mindig jelezte, hogy, ha tehetné, visszautasítaná azt a valamit, amit éppen rág vagy nyel, ám az arca éppúgy nem mutatta, mint a tányérja, csészéje, ami mindig kiürült, ha olyan országban szolgált, ahol az etetést a szíveslátás fokmérőjének tekintették.
Nos, igen, a diplomaták feltételes, szerzett, tanult reflexei felülírják a feltétleneket: kiköpni, de azonnal! És itt van a hazánkban is oly megszokott vendég tömése: "az etetést a szíveslátás fokmérőjének tekintették". :-)
Viszolygott attól a kávétól, amit nem elhagyott szolgálati helye főzési módján készítettek.
Mikor rájött, hogy a szokottat, a mindenkor valót, az alapjában természetest érzi természetellenesnek, a felismerés úgy hatott rá, mintha egy lakásba másodszor is felcsengetnek, tudomásul kellett vennie, hogy van odakinn valaki. Az első csengetés az újságok között való hasztalan turkálás volt, a második most a kávé.
Gyönyörűen végigviszi az első fejezet a hétköznapi, jelentéktelen dolgokat, mint "csengetéseket", figyelmeztetéseket. Szokásai és mozdulatai jellemzik az embert, ezeknek megismerése bensőséges kapcsolatot épít ki olvasó és szereplő között, meg hozzásegít ahhoz, h. az illető minél valóságosabbnak tűnjék, ne lebegjen, kissé hiteltelenül a műben. Legalábbis az irodalomi realizmus óta - szerintem - így áll a dolog.
Sz. M.nak ezekkel a leírásokkal mögöttes célja is van, nem kötelezően elvárt, "modern epitethon orneans"-ként használja ezeket, hanem egy-egy metafóra kibontásaként. Ha figyelmesen végigkövetjük, szívünkbe zárjuk a szereplőt - akinek még a nevét sem árulta el - és ráhangolódunk a könyvre. Mindent elér, amit egy első fejezetben szükséges. 
 
 
 
 
 

 

Már látszottak a hegyek. Nem érdekelték. Ez volt a harmadik csengetés. A hegyek idáig mindig megindították, közöttük nőtt fel, természetes volt a szemének, hogy körülállják, védik a települést, benéznek a városba, ahol a völgyben vad és hideg vizek partjain élnek az emberek, a csúcsok meg figyelik, ahogy megszületnek, futkosnak, mint a hangyák, aztán elcsendesülnek, eltűnnek, újak születnek helyettük, akik újra futnak, s akik után ismét csak csend lesz megint. Nézte a zöld gleccsernyelveket, a havasok rajzát, szuggerálta magának, hogy örüljön. De nem örült, csak látott, s ez kevés volt érzésnek is, indulatnak is.

A csengetések mellett csupa-csupa név, személy, akiket egyelőre nem tudunk hova tenni: Anna, Toto, Sutor, Johanna, Franciska, Cadeau, Lakáj, Cella néni. A fejezet végére kiderül, hogy akinek a gondolatait hallottuk férfi, neve Roland. Egy semleges állam diplomatája, visszahívták szolgálati helyéről, hogy vádat emeljenek ellene. Ez okból utazik most a fővárosba, latolgatja az esélyeit a kihallgatásig. Ő lesz a könyv főszereplője. Csak az egyik, de ez még sokáig nem világos...

Megpróbálta kitalálni, mi lesz a centrális pont, ami körül majd a vád mozog. Számon kérni tőle egész listára valót lehetne, de mitől lesznek a legdühösebbek, és milyen fokig fontos a minisztériumnak, ami történni fog? Ha Toto tudná, mennyire nem érdemes ugrálni vele, mennyire nem készül ellenállásra. Nem bánt meg semmit, legfeljebb azt, hogy Sutort nem verte meg jobban, s megint csak felmenne, ha sor kerülne rá, a Cella néni padlására.

(...) Az ügyet teljesen elkenni nem lehet, sajnos, de a büntetést túléli, nem veszélyes. Kap egy rossz állomáshelyet, és kész. Szedje össze magát, kérem!

Ez már a negyedik csengetés volt, több annál, ettől komolyan megriadt.

 (...) a feltételezés, hogy az ezredes a saját embereit kémlelteti, hogy valahol mikrofont helyezett el Annánál, s ott, az ő hazája fővárosában, a külügyminisztérium illetékes ügyosztályán valaki figyeli, ahogy megreccsen alattuk az ágy, ahogy Anna sikolt, énekel, vagy ő mordul egyet, mert rajzszögbe hágott az asszony örökké rendetlen lakásában.

 

 Johannáról Roland, itt az első fejezetben:

Sima útja volt, túl egyszerű, s az érkezés is, mint mindenkor: Johanna ott várta a kijáratnál. (...) Ám Johanna ott állt, ahol mindig, ha rá várt, mintha nem is üvöltöztek volna egymásra a Cadeau rémült füle hallatára úgy, mint a bennszülöttek. (...) részint az élet túl rövid, hogy sokáig haragudjunk benne, részint meg ugyan mit kezdjen az öccse nélkül. Johannának sincs senkije, csak ő. (...) Jól megnézte nővére öröktől ismerős, csúnya arcát, míg üdvözölték egymást, riasztó volt végiggondolnia, hogy az ember ennyire nyomorult, ilyen gyönge, annyival kevesebb, mint az állat, hogy harapás helyett mosolyog, csak ne kelljen egyedül szembenéznie a halállal. Johanna most úgy tesz, mintha sose lett volna Anna. Egyébként úgy tesz ő is.

(...) Johanna világéletében jobban vezetett, mint ő vagy Franciska együttvéve, valami olyan szolíd biztonsággal, amivel ámulatba ejtette azokat a hivatásos vezetőket, akik suhanc koruk óta járták az országutakat. Szinte hozzá se nyúlt a kormánykerékhez, s átszállt a legkomplikáltabb csomópontokon.

A második fejezetben, mindent Johanna szemüvegén keresztül látunk és értékelünk majd. Így ismerjük meg a család 400 évre visszatekintő diplomáciai múltját, a házat ahol azóta élnek, a családi tragédiákat vagy a személyzetet. 

 

 

Franciska fura figura, itt még nem értem teljesen a szituációt.

 

16 komment

2008.03.08. 03:03 Scala

Szabó Magda: Örökké rajongok Kegyedért!

Gyarló, ostoba, fennhéjázóan sznob volt első gondolatom kedvenc magyar írónőmről: a neve alapján nem számítok túl sok egyediségre... 

Fakultáción kaptunk  egy ajánlott irodalom leltárt - az áldott jó ízlésű - Zoltainé (Judit) tanárnőtől, gondosan összeválogatott remekművekkel. /Ők ketten Sz. M.val - ha jól tudom - egy ideig kollégák is voltak az ELTE Gyakorló Fazekas Mihály Gimnáziumban. + Elhatároztam, külön postot érdemel a briliáns kis lista.../ Így történt, hogy Szabó Magdát 17 éves korom óta olvasom, évről-évre növekvő lelkesedéssel.

Megismerkedésünk Az Őz című regényével kezdődött. A legtöbben elsőként talán az Abigél-lel találkoznak, az én esetem a kivétel. Tapasztalatom szerint sajnos, sokan csak az Abigélt ismerik Szabó Magdától... Kötelező vagy erősen ajánlott (:-)) olvasmány lett az Abigél, a gimnáziumi irodalom oktatásban 2005. óta. Nagyon jó hír, bár én személy szerint másik könyvét választottam volna...

Az írónó lenyűgöző klasszikus műveltsége, sodró, feszültséggel teli prózája folyton-folyton, minden könyvében elbűvölt. Stílusa egyedi, írásai következetesen képviselik őt, de nem ismétlik önmagukat. Minden művével új arcát ismertem meg. Szeretem, hogy a néhol túlcsorduló érzelmeket, erős váltással szarkazmussal, humorral, vagy éppen kegyetlenséggel ellensúlyozza.

 

Minden könyvét olvastam. Évekig gyötört a vágy, hogy megszerezzem az életművet, majd 1998-ban az Európa Könyvkiadó útjára indította az egységes, letisztult küllemű, szívemnek oly kedves Szabó Magda sorozat kiadását. Ma már, a polcomon tisztelhetem a köteteket... 

Reméltem még olvasom a Für Elise folytatását, a könyvön az utóbbi években dolgozott.

Ő és a Mindenható máshogyan egyeztek meg: 2007. november 19. /hétfő/ óta, Szabó Magda halhatatlan.

 

Böngésznivaló:  

-- A Debreceni Városi Könyvtár Szabó Magdáról szóló írásai.

-- Interview- az utolsó - a Figyelőnek

 

12 komment