HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek


2008.03.08. 02:58 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (9.)

Salman Rushdie: Sálímár bohóc, fordította: Greskovits Endre, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007, 533 oldal, 3999,- Ft

 

 

 
A második fejezetet illetően egy biztos: nem szabad egy szuszra végigolvasni, ahhoz tömény. < Picidzé-féle beszúrás: Igen, még azoknak is Kedves Gyerekek, akik igen jól bírják az alkoholtartalmú nedűt… >
 
Négy-öt részletre bontva dallamos, idillikus mese, szenvedélyes epizódokkal. A vége pedig felkavaró. Nekem legalábbis…
 
Nem mindenki találta így, idézzük fel mit írt Valuska illetve Daniella a második fejezetről?
Valuska a harmadik fejezetből utal vissza a másodikra, hogy
"(...) Mindegy, ezután megtetszik neki az a Búnyi, akit a második fejezetben hosszan bemutatnak."
 

 

 
 
 
 
 
 
 
Ami engem illet, az egyhangúság elkerülése érdekében, nem követem alaposan végig a fejezetet - ahogyan az elsővel tettem. Magam és remélhetőleg néhányotok gyönyörűségére, egy szempont vezérel: a szöveg bizonyos részeken G. Gárcía Márquez írásaira hasonlít, és őt nagyon, na de tényleg nagyon szeretem!
 
 
 
Ha egyedüliként látom ezt az összefüggést, szíves elnézést kérek! És toleranciát, megértést... (Amúgy utólag nyomoztam kicsit, és pl. a Rushdie rovat a Wikipedian:  kik hatottak rá a világirodalom nagyjai közül, említi GGM-et!)
 
 
A Búnyi fejezet hangulata mindenképpen érzékelhető lesz!
 
Kétkedőknek és maximalistáknak: sok idézet szerepel már az előző idevágó bejegyzésben is. 
 
Játék a szöveggel kényem s kedvem szerint:
Második Fejezet: BÚNYI
(65-186. oldal)
Pont mintha Gárcía Márquezt olvasnék!
 
Írtam már, hogy a nyitás – az első, Max című fejezet – nem is sikerülhetett volna jobban. Rushdie az ujja köré csavart, megadta a lendületet, amivel egy új világot kell felfedeznem: Kasmírt a Búnyi fejezetben.
Igen jó hangulatábrázolások haladnak végig a művön, közel érezzük például a kasmíri falusi életet is. A szerző tulajdonképpen bármilyen témát közel hoz az olvasóhoz. A legékesebb bizonyíték, hogy egy olyan geopolitikai antitalentum számára, mint én, élővé és fontossá tette a Pakisztán-Kasmír-India problematikát és jelentős lexikális ismeretekkel gazdagodva zártam a könyvet.
 
(Folytatom, szerk. alatt...)
 
 
Hogyan végződik ez a fejezet? Izgalmasan, de az előzmények ismeretében felemásan. Íme:
 
A gyönyörű Anarkalí szerepét szokás szerint a legjobb pacshígámi táncosnő, Búnyi Kaul Noman kapta. Amint Abdullá Noman bejelentette ezt a döntést, a kocka el volt vetve. A láthatatlan bolygók minden figyelmüket Pacshígámra fordították. A közelgő botrány sziszegni és suttogni kezdett a platánfák közt, akár a monszun szele. Ám a fák levelei nem moccantak.
Amikor Búnyi tekintete első ízben találkozott Maximilian Ophulséval, a férfi hevesen tapsolt és áthatóan nézte a meghajló lányt, mintha egyenesen a lelkébe akarna látni. Búnyi abban a pillanatban tudta, hogy megtalálta, amire várt. Megesküdtem, hogy megragadom a kínálkozó lehetőséget, mondta magában, és tessék, itt bámul az arcomba és csapkodja össze a tenyerét, akár egy bolond.
 
Amikor itt tartok, hirtelen késztetésre megkeresem a verset a könyv legelején, most végigolvasom. Mosolygok. Meseszép.
 
Csónakom a Pokol folyóján siklik a Paradicsomban: /Gyönyörű kísértet, éjszaka van.
Egy szív az evező;/ megtöri a porcelán hullámokat...
Én vagyok minden, amit elvesztettél./ Nem bocsátasz meg nekem.
Emlékem egyre csak történeted útjában áll. / Nincs mit megbocsátani.
Nem bocsátasz meg nekem. / Fájdalmam még magam elől is elrejtettem;
fájdalmam csak magamnak mutattam meg./ Mindent meg kell bocsátani.
Nem bocsáthatsz meg nekem.
Ha valamiképp az enyém lehettél volna,
Mi lett volna lehetetlen a világon?
Ágá Sahíd Alí - A vidék, ahol nincs postahivatal
Daniella: "Itt vagyok! Megvettem. És el is olvastam!!!
Az első fejezet nagyon tetszett. A másodikon átrágtam magam. Az egész kasmíri probléma nem igazán ragadott magával (bár tudom, ha politikailag érzékeny személy akarok lenni, akkor nagyon is meg kellett volna fognia...)."
 

Szólj hozzá!

2008.03.08. 02:18 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (8.)

 
 
Játék a szöveggel kényem s kedvem szerint:
 
 
Mi Mindent olvashatunk az evésről a Sálímár bohócban?
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft
 
Úgy is kezdeném: Salman Rushdie Sálímár bohóc című regénye több rétegű műalkotás. Mégsem teszem, mert a közhelyeket nem szívlelem. A kifejezés mára még a mondanivaló-t is kiütötte a nyeregből… A spanyolviasz-szerű kinyilatkoztatás után elmagyarázom, hogy ezek a rétegek nem egymás alatt / felett találhatók, inkább egy hagymát képzeljünk el, amelyről sorban fejthetők le a gömböket alkotó szintek. Ezek közül a legapróbb és rejtettebb a hagyma közepén, szívében található. Mennél alaposabban vizsgáljuk tehát a könyvet, annál többet hozhatunk ki belőle.
Az ilyenfajta rétegzettség előnye, hogy a mű anélkül is komoly élvezetet nyújt, hogy valamennyi szinttel tisztában volnánk. Ami bámulatos, mert minden olvasó elégedett, senkit sem gyötör a frusztráló: „én mért nem értem ezt?” gondolat, és később is rájöhetünk egy-egy jelentésvilágra, például az olvasottak leülepedésének időszakában. Címkék a rétegeket illetően: szenvedéllyel teli szerelmi történet, a múlt század (igen, a huszadik) történelmi metszete, keleti mese, kasmíri útmutató és propagandaírás stb. Írjatok még, ha van kedv, a lista korántsem meríti ki a lehetőségeket.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Szerintem hagyjuk a sírással járó konyhai foglalatosságokat és óvakodjunk a közhelyektől: játékra hívom a Nyájas Olvasót! Összegyűjtve szerepel itt mind, amit Rushdie az ételek és étkezés csodás világáról ír nekünk regényében. Az egyik réteg ugyanis a gasztronómia és életmód! A fő cél ismét a könyv zeneiségének lefestése.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Szóval néhol étvágygerjesztő, néhol pedig kevésbé, életmód-tanácsadó spoiler-gyűjtemény következik.
Link a KönyvesBlogra, ahol a teljes szöveg megtalálható.
 
Játék a szöveggel kényem s kedvem szerint:
 
 
Mi Mindent olvashatunk az étkezésről a Sálímár bohócban ? (II.)
 
 
 
Húsvétkor kezdtük, a Munka nagybetűs Ünnepén fejezzük be (na jó, annak a hosszúhétvégéjén...), mi lehetne ennél piszíbb?
 
 
 
Újfent játékra hívom a Drága Olvasót! Összegyűjtve szerepel itt (a második fejezet közepétől), amit Rushdie az ételek és étkezés - valamint, bármily hihetetlen ehhez kapcsolódóan, az emberi indulatok, hatalomvágy, a szükséges tolerancia, mint jelenségek  - csodás világáról ír könyvében.  A fő cél ismét a regény hangulatának érzékeltetése.
Spoiler-gyűjtemény, néhol étvágygerjesztő, néhol pedig kevésbé... Mindenkinek, szeretettel!
II. fejezet: Búnyi (folytatás)
 
A Sálímár-kert bejáratánál, a pompás tó mellett, amelyen a ringó csónakok mintha sóvár közönségként vártak volna a műsor kezdetére, a susogó platánok és a csacsogó nyárfák alatt, a közönyös hegyek örökkévaló némaságában, amelyeket az a gigantikus erőfeszítés kötött le, hogy nagyon lassan egyre följebb tolják magukat a szűzi ég felé, Pacshígám lakói összeterelték a levágandó állatokat, a csirkéket, kecskéket és bárányokat, amelyek vére nemsokára oly bőségesen ömlik majd, mint a kert híres zuhatagai, lerakodtak az ökrös szekereikről, és vállukra vették a főzőeszközeiket meg a színházi kellékeiket, a képmásokat meg a tűzijátékot (...).
(...) miközben a szakácsok brigádja a konyhasátrakba indult és hozzálátott a végeláthatatlan aprításhoz, szeleteléshez, sütéshez és főzéshez, a szarpáncs lehunyta a szemét, és maga elé idézte a hajladozó fák, sima teraszok és vízizene e csuda országának rég meghalt teremtőjét, a kertész uralkodót, akinek a föld volt a kedvese és az ilyen  kertek a  zöldellő, szerelmes énekei.
(...) A legalsó terasz egyik sátrában Bombur Jambarzal, a sírmáli váza arcán mindent látott, csak vidámságot nem. A maharadzsa kérése ellenére, hogy a rivalizálást félre kell tenni, ez az ember nem békélt meg felebarátaival.
- Ez a legvégső megaláztatás - csattant fel. - Nekünk... nekünk, az utolérhetetlen vázvánszakácsoknak, akik már ősidők óta a puláó virtuózai, a méthís csirke mesterei és az áb gós művészei vagyunk! ... a legalsó teraszt bízták ránk, ahová a legkevésbé fontos vacsorázók jönnek. Ti betolakodók... ti zsebtolvajok... ti tudatlanok, akik azt hiszitek, meg tudjátok főzni ezt az ételt úgy, hogy nem felügyel benneteket egy váza, nem is beszélve egy vasztá vázáról, egy olyan nagyszerű szakácsról, amilyen én vagyok!... magasabbra toltátok magatokat nálunk. A sértés nyilvánvaló, és nem lesz elfelejtve. Azzal vigasztalom magam, hogy gyülevész népségetek legalább nem jut fel a legfelső teraszra, mert az udvari szakácsok távozással fenyegetőztek, ha nem ők láthatják el a legjobb asztalokat. A maharadzsa nyilván kész megsérteni Sírmál egész falvát, de kötelességének érzi, hogy kedvezzen a szakácsainak.
Abdullá Noman tartotta a száját. (...)
Szívemnek kedves eme idézet és épp kapóra jön ma, amikor néhány szemlélőnek az a benyomása, hogy: "Mille38 kommentje: Komolyan mondom, ez a blog kollektív őrület, bizarr termése, honunknak. (...)"
Szóval kimondottan mindannyiunknak szólnak Abdullá Noman alábbi gondolatai, Rushdie könyvéből:
A negyedik fiú hírét elvitték Abdullának, akinek atyai büszkeségét egyelőre félre kellett tennie, annyi dolga volt még a vendégek megérkezéséig; azonkívül már készült Zen ul-ábidín szerepére, átalakulóban volt a régi szultánná, aki képviselt mindent, amit ő a legjobban szeretett a völgyében: a toleranciát, a vallások keveredését. A kasmíri panditok a másutt élő bráhminoktól eltérően örömmel ették a húst. A kasímri muzulmánok, talán irigyelve a bráhminoktól az isteneiket, elmaszatolták hitük zord monoteizmusát, és a völgy sok szentjéhez, pírjéhez imádkoztak. Ha valaki kasmíri volt, ha ily páratlan isteni adományban részesült, akkor sokkal jobban értékelte azt, amiben a többiekkel osztozott, mint azt, ami elválasztotta tőlük. Mindennek Bádsáh Zen története volt a jelképe. Abdullá lehunyta a szemét és még mélyebbre merült kedvenc szerepében.
 
 
 
 
- Nem hagyhatjuk itt a holminkat - győzködte Jambarzalt -, különben a falvaink örökre nyomorba süllyednek. - Kettejüknek valahogy sikerült összeterelniük egy maroknyi falusit, a felét Sírmálból, a felét Pacshígámból, és e szedett-vedett maradék had, szétszedte a különleges vur kemencéket, és sok tucat, ünnepi étellel telt edényt az út szélére cipelte. (...) Sírmál és Pacshígám lakosai egész éjjel vállvetve dolgoztak, s amikor a sötét éjszaka végén a hajnal felderengett a dombok fölött, s előbukkant a kert, a váza és a szarpáncs megölelték egymást, s megbonthatatlan barátságot és múlhatatlan szeretetet fogadtak. 
(...) S amikor a színészek és a szakácsok eltávoztak a Sálímár Bágból, hátrahagyták a démonkirálynak, a fivérének és a fiának óriási képmását, amelyek mind teli voltak a tűzijáték fel nem robbant petárdáival. Rávana, Kumbhakarna és Méghanáda fenyegetően nézett a remegő völgyre, nem törődvén azzal, hogy hindu-e vagy muzulmán. Beköszöntött a démonok kora.
Harmadik fejezet: Max
 
Évtizedek teltek el azóta, hogy eljött, de Párizs egy sor vibráló kép formájában fészkelt a nagykövet amerikanizálódott emlékezetében. Ott volt a mozdulatban, ahogy a cigarettát tartotta, vagy abban a lassan úszó füstben, amely egy aranykeretes tükörben látszott. (...) Ott volt egy pohár konyakban a reggeli kávéja meg a langymeleg briósa mellett. (...) Túl szép volt és kérkedett a szépségével, mintha azért könyörögne, hogy csúfítsák el. Pontos keveréke volt a szelídségnek és erőszaknak, a szeretetnek és a fájdalomnak. A világon mindenkinek két szülőhazája van, a sajátja meg Párizs - mondta Maxnak egy párizsi filmes annak idején. De ő nem bízott benne. Olyan...kutatott a megfelelő szó után... gyengének látszott. 
A szülők, Max és egy fontos ebéd Strasbourgban:
 
Az idősebb Max és a felesége, Anya, ez a két szívós, elegáns, rövidre nyírt, ősz hajú és egyáltalán nem nyomdász-, hanem inkább zongoristakezű ember, ahogy feszült figyelemmel hajoltak előre, hogy meghallgassák fiúk képtelen javaslatát, inkább tűntek iker-, mint házaspárnak. Az élet egymás tükörképévé tette őket. Személyiségük is egymásba simult, egyetlen kétfejű ént alkotott, és olyan teljes volt köztük az egyetértés mindenben, akár nagy, akár kis ügyről lett légyen is szó, hogy már egyiknek sem kellett megkérdeznie a másikat, mit szeretne enni vagy inni, vagy mi a véleménye bármely dologról. Most egymás mellett ültek egy hatszáz éves vendéglő faragott székein a Place Kléber közelében - tökéletesen elbűvölő és történelmi helyen -, bőségesen fogyasztották a choucroute au Rieslinget meg a karamellizált báránylapockát sörös és fenyőmézes szószban, s nagyeszű egyetlen gyermekükre mélységes szeretettel és gyengéd, de őszinte megvetéssel néztek.
- Ifjabb Max nem eszik - merengett az idősebb Max enyhe csodálkozással, mire Anya így válaszolt:
- A szegény fiúnak a politikai helyzettől elment az étvágya.
(...) Szülei mosolyogtak a fiukon, a jogászon, meg az ügyesen elővezetett érveken - egyformán, balra kicsit emelkedő ajakkal mosolyogtak, olyan mosollyal, amely nem mutatta az öregedő fogakat. Egyszerre tették le az evőeszközt, és kulcsolták össze zongoristakezüket az ölükben. (...)
- Fiam - szólalt meg végül az idősebb Max lebigyesztett ajakkal -, az ember sohasem tudja, milyen választ adjon az élet kérdéseire, amíg meg nem kérdezik. - Max ismerte apjának a dolgokat körülíró filozofálását, és várta, hogy a lényegre térjen.
- Tudod Maxi, mire gondol apád - vette át anyja a szót. - Amíg nem fáj a hátad, nem tudod, hogyan viseled majd a hátfájást. Nem tudod, hogy miképp viseled a fiatalkor elmúltát, amíg meg nem öregszel. És amíg nem fenyeget valakit veszedelem, addig nem tudja biztosan, hogyan is gondolkozzék a veszélyről.
Az idősebb Max fogott egy kenyérrudacskát és leharapta a felét; az hangos reccsenéssel tört el.
- Most tehát ennek a veszedelemnek a kérdése föltétetett - mondta, miközben a rúd megmaradt felére mutatott, és összehúzta szemét-, és én már tudom, mi a válaszom.
Anya Ophuls a nézeteltérés ritka jelét mutatva húzta ki magát.
- Ez az én válaszom is, Maximilian - javította ki a férjét szelíden. - Azt hiszem ez egy pillanatra kiment a fejedből.
Az idősebb Max a homlokát ráncolta.
-Persze, persze - mondta. - Anyád válasza is, ismerem az ő válaszát is, ahogy az enyémet, és a fejemből, már bocsánat semmi sem megy ki. Az én eszem, már bocsánat, acélököl.
 
 

2 komment

2008.03.08. 01:15 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (7.)

Salman Rushdie: Sálímár bohóc, fordította: Greskovits Endre, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007, 533 oldal, 3999,- Ft

Ma mindent a szemnek és a képeknek.

Kasmíri tájak és emberek következnek. Rengeteg képet találtam erről a már-már szürreálisan szép helyről, szeretném megosztani a blog olvasóival.

Annyira lenyűgözött a természeti és épített környezet, hogy különkiadást szentelünk a jelenleg három állam között "felosztott" tájegységnek (India, Pakisztán, Kína).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

2008.03.07. 07:12 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (6.)

 
 
Játék a szöveggel kényem s kedvem szerint:
Második Fejezet: BÚNYI
Pont mintha Márquezt olvasnék!
 
 
 
 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft
 
 
 
A második fejezetet illetően egy biztos: nem szabad egy szuszra végigolvasni, ahhoz tömény. Igen, még azoknak is Kedves Gyerekek, akik igen jól bírják az alkoholtartalmú nedűt…
Négy-öt részletre bontva dallamos, idillikus mese, szenvedélyes epizódokkal. A vége pedig felkavaró. Nekem legalábbis…
 
Az egyhangúság elkerülése érdekében nem követem alaposan végig a fejezetet, ahogyan azt az elsővel tettem. Magam és remélhetőleg néhányotok gyönyörűségére, egy szempont vezérel: a szöveg bizonyos részeken G.G. Márquez írásaira hasonlít, és én őt nagyon, de nagyon szeretem! Ha egyedüliként látom ezt az összefüggést, szíves elnézést kérek mindenkitől! És toleranciát, megértést...
 
A Búnyi fejezet hangulata mindenképpen érzékelhető lesz!
Amikor itt tartok, hirtelen késztetésre megkeresem az indiai verset a könyv legelején, most végigolvasom. Mosolygok. Meseszép.
Jövő héten folytatjuk...

2 komment

2008.03.06. 01:08 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (5.)

 

 

Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft

Befejezzük az első fejezetet. Végre. A könyv végén Rushdie visszatér szereplőivel L.A.-be, szinte minden visszaköszön.

Zenab Azam 

A nyolcvanvalahány éves Max Ophuls és a fiatal, nagyon fiatal, arcpirítóan fiatal - még húszas (!) éveiben járó - indiai filmcsillag regénybeli kapcsolata, a Könyvesblogon múlt héten megjelent Rushdie-interjú után, még inkább figyelemreméltó.
 
Néhány idézet, döntse el mindenki maga, mennyit lát benne…
 
A millárddolláros film-, televízió- és lemezipar fővárosában Max Ophuls soha nem ment moziba, utálta a televíziós drámát és komédiát, nem rendelkezett hifitoronnyal, és örömmel jövendölte ezeknek az ideiglenes eltévelyedéseknek a közelgő végét, amelyekről szerinte rövidesen lemondanak rajongóik az élő előadás meghittségének, spontaneitásának és folyamatosságának végtelenül magasabb rendű vonzása, az előadó testi jelenlétének izgató ereje kedvéért.
E szomorúan purista vélemény ellenére a nagykövet gyakorta leereszkedett a hegyi úton álló elefántcsonttornyából, és (…) az éj leple alatt elfoglalta azt a tetőtéri lakosztályt, amelyet a város egyik legjobb szállodájában bérelt. Sokan osztották azt a nézetet, miszerint a megvetett művészeti ágakban nagy karriert befutó hölgyek közül sokan szórakoznak ott. Amikor megkérdezték a nagykövetet, hogy miért nem nézi meg filmjeiket, rendíthetetlenül azt felelte, hogy ő inkább élő előadásuk izgató erejére vágyik, és semmi, amit a vásznon művelnek, nem érhet fel azzal a meghittséggel, spontaneitással, folyamatossággal és jelenléttel, amely itt, a híres szállodában jellemzi őket. 
 
Egy nappal Max halála előtt jelent meg az első baljós jel egy indiai filmcsillaggal támadt nézeteltérés formájában. Maxnak eleinte fogalma sem volt róla, hogy színésznő ez a lány, akinek sötét bőre színe a megperzselt földére hasonlított (…). A színésznő nap mint nap követte a nagy szálloda előcsarnokában, mígnem a férfi megkérdezte mi dolguk egymással, s a lány a lelkes, szívbéli rajongó halk hangján azt válaszolt, hogy ő úgy került a gravitációs mezejébe, ahogy a Vénuszt állította pályára a Nap, és mást nem kér, csakhogy tiszteletteljes távolságban keringhessen körülötte élete hátralévő részében. A lány neve, Zenab Azam, semmit nem mondott a férfinak, ám ebben a korban egy ilyen szép ajándék lónak nem akarta a fogát nézni. A lakosztályban az első szeretkezésük után a lány hirtelen részletekbe menő tudással és határtalan csodálattal kezdett beszélni a férfi régvolt indiai nagyköveti posztjáról (…).
 
Hm. Az évezredes tétel, miszerint két dolog fiatalítja legjobban a férfit: a hatalom és a pénz, itt sem cáfoltatik meg… Az ábrázolás realisztikus, a modern tömegtájékoztatás, média-világ és szórakoztatóipar működését jól ismerő, de szerintem arra legyintő; befelé forduló és finom.
 
A lány azt mondta, ő a nagykövetek Rudyard Kiplingje, a sok-sok év diplomatája közül az egyetlen, aki valóban megértette Indiát, és hogy őt kapta jutalmul ezért a megértésért. Nem kért cserébe semmit, visszautasította a férfi ajándékait, a nap javarészében eltűnt önnön megközelíthetetlen dimenziójában, de mindig visszatért szerényen és önfeláldozóan, amíg le nem vetkőzött, mert akkor maga volt a tűz, a férfi pedig az ő lassú, de mohó tüzelőanyaga. Mihez kezdesz egy magamfajta vén mihasznával, kérdezte a lányt, akinek szépsége mellett csak lebecsülni tudta magát. A lány válasza nyilvánvaló hazugság volt, még szerencse, hogy a férfi hiúsága éppen időben megacélozta magát, és a fülébe súgta, hogy azt alázattal, szépítetlen igazságban kell elfogadnia.
- Imádlak – mondta a lány.
 
 
„Zenab Azam hosszú életének utolsó szeretője volt, aki úgy kefélt vele, mintha el akarná törölni azt a sok nőt, aki előtte volt. Önmagáról semmit sem mondott, és úgy tűnt , azt sem bánja, hogy a férfi sohasem kérdezi.”
 
„A dolgoknak ez az állása, amelyet a nagykövet csaknem ideálisnak tekintett, így tartott pompásan egészen az utolsó napot megelőző estéig, amikor Max rövid időre és meggondolatlanul visszatért a nyilvánosság elé.”
 
Hogyan történt mindez, és milyen hatással volt Zenab Azamra, meghagyom a kíváncsi olvasónak. Figyelemreméltó leírásra számíthatunk a Late Night Show világából.
 
Kiegyensúlyozza Rushdie az első fejezetet: visszatér a jól elhelyezett humor. A kegyetlenség nem testi, hanem ideológiai, ebbe szűrődik bele letisztultan és elegánsan egyfajta új hangulat, amely az apa-lánya kapcsolat leírását hatja át.
 
Egy olyan nőre emlékeztette, aki az ő szemében már több mint húsz éve halott volt. Emlékeztette a lányára is. Csak két-három évvel lehetett idősebb Indiánál, és négy-öt évvel több, mint India anyja, amikor utoljára látta. Max Ophuls egy tétlen pillanatában azon kapta magát, hogy elképzeli, amint a két fiatal nő, a lánya és a szexuális partnere megismerkedik és összebarátkozik, de ezt a lehetőséget az undor borzadályával elvetette.
 
Max és India
 
India már hónapok óta nem találkozott az apjával, de emiatt nem neheztelt rá. E hiátusok nem voltak szokatlanok. Max Ophuls valaha megmentette az életét, de családi érzései mostanában gyengültek, s a tulajdon vérével való kapcsolattartási vágyát csupán időszakosan és könnyen elégítette ki. (…) A nagykövet mindig betegesen kíváncsi volt, ugyanakkor veszedelmesen, megingathatatlanul hitt önnön elpusztíthatatlanságában is.
(…) Amikor azonban India meghallotta apja hangját a telefonban, megértette, hogy most nem a megszokott, magabiztos Max Ophuls igyekszik hozzá látogatóba (…). Apja hangja rekedten és gyengén szólt, mintha végre összeroskadna Max nyolc évtizedének súlya alatt, és valami új is hallatszott belőle, ami oly váratlan volt, hogy Indiának kellett egy pillanat a felismeréshez: ez a félelem.
 
A nagykövet Bentleyje befordult az utcába. India házának oldalán parkolási tilalom volt, mert a kukások ezen a napon vitték el a szemetet. A járda széles volt. India házában kaputelefon működött. Mindez lassított a dolgokon, növelte a férfi sebezhetőségének terét. Bizonyos eljárásokat Max Ophuls jól ismert titkos munkájának idejéből, amelyről senkinek nem beszélhetett, s amely nem is létezett, eltekintve attól, hogy mégis, de a nagykövet most nem gondolt ezekre az eljárásokra. A lányára gondolt, meg arra, hogy milyen nagyon rosszallaná az éppen véget ért viszonyt azzal a nővel, aki úgy fest, mint ő, aki úgy fest, mint az anyja meg ő.
 
(…) De ő már csak egy öregember, (…) egy apa, aki spontán beugrik a gyermekéhez. Ez belefért a bevett biztonsági paraméterek közé.
A terület minden szakértőjéhez hasonlóan Max is tudta, hogy nem létezik tökéletes biztonság. Ezt a Reagan elnök lelövéséről készült felvétel szemlélteti a legjobban. Ezen az elnök az épületből az autóhoz tart. A biztonsági emberek elfoglalják meghatározott helyüket. Minden hely eszményi. Jön a merénylő. Látni a csapat tagjainak a reakcióidejét. A gyorsaságuk rendkívüli, az emberek reakcióideje jobb annál, mint amit elvárnak tőlük. Az elnököt nem valamilyen hiba miatt éri lövés. Nincs hiba. De az elnököt meglőtték. Az Egyesült Államok elnökét leterítették. (…) A biztonságot százalékban mérik. Soha semmi sem szászszázalékos.
És a világon semmi sem mentheti meg az embert a beépített alkalmazottaktól, a hű árulóktól, a gyilkossá váló oltalmazóktól. Max Ophuls nagykövet hagyta, hogy Sálímár, a sofőr kinyissa neki az ajtót, átvágott a járdán és beütötte a kaputelefonba lánya kódját. Fenn a lány lakásában megszólalt a csengő. India felvette a kagylót, és olyan hangot hallott, amelyet azelőtt csak egyszer életében, a magnón, amelyet bekapcsolva hagyott az ágya mellett, hogy rögzítse éji nyelvű álombeszédét. Amikor meghallotta ezt a bugyborékoló, érthetetlen fuldokló zajt, a halál hangjára ismert benne és futásnak eredt. Miközben szaladt, nagyon lassúvá vált körülötte minden, az ablak előtt álló fák mozgása, az emberek és madarak lármája, még a tulajdon mozdulatai is lassítottnak tűntek, ahogy lefelé száguldott a pangó lépcsőn. Amikor a külvilágba nyíló dupla üvegajtóhoz ért, látta amit előre tudott: a hatalmas vérfoltot az üvegen, a föld felé tartó vaskos vércsíkot (…).
A lány nem nyitotta ki az ajtót. Apja nincs is ott, csak valami piszok, amit föl kell takarítani. Merre van Olga? Valakinek szólnia kellene a házmesternek. Munka vár itt a házmesterre.
 
„A sofőr a véres kezével meg a ruháján szétterjedő skarlátszín foltokkal. Emlékezett rá, hogy látta, de meggyőzte magát, hogy nem látta. Megmenthette volna az apját, de nem mentette meg. Voltak baljós előjelek. (…) Nem az ő dolga, hogy olyasmikben higgyen, amiket akkor látott, amikor a szeme megcsalta. Nem az ő dolga, hogy megmentse az apját. Az ő dolga, hogy itt üljön tökéletes mozdulatlanságban, amikor újra beköszönt az öröm.
Alouette, gentille alouette.
Alouette, je te plumerai.
Az apja nyakában ült, szemben vele, és énekeltek. Et le cou! Et le cou! Et la tête! Et la tête! Alouette! Alouette! Ohhhh… és hátravetette magát messzire, hátrabucskázott, keze az apjáéban, keze az apjáéban, keze örökké és soha már az apjáéban.”

Szólj hozzá!

2008.03.06. 01:07 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (4.)

Ma még nem fejezzük be az első fejezetet, hosszabítunk egy hetet. Hátha bekapcsolódik valaki... Utána ígérem, nagyobb sebességre kapcsolunk. 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft
/Kis csicsergés a kiadónak: a kötet két teljes olvasás után, itt-ott lapjaira hullik. Ha már ragasztott, nem fűzött, lehetetlen volna jó minőségű ragasztót használni?! Mint például az angol kiadású Orhan Pamuk: Istambul kötetem, ragasztott, puha fedeles, és még generációk olvashatják boldogan, mielőtt az enyészeté lenne... Nem beszélve az árról, ami arra engedne következtetni, hogy ezt jogosan elvárhatnónk!/
 
 
Szereplőnként haladunk ismét:
 
 
 
Sálímár, az új sofőr:
India a maga óvatos és szenvtelen módján észrevette, hogy jóképű, sőt szép férfi, negyvenvalahány éves lehet, magas, és ugyanolyan elegánsan mozog, mint a páratlan Max. Mintha kötélen táncolna. Fájdalom ült az arcán, és nem mosolygott, (...) és olyan váratlanul tüzesen bámult a lányra, hogy az felért egy áramütéssel.
(...) nagy nehezen lesütötte a szemét. Ő, felelte akadozva a lány érdeklődésére, Kasmírból jött. A lánynak megdobbant a szíve. Sofőr a Paradicsomból. Haja hegyi patak. A rohanó folyók partjának nárcisszai és a fennsíkok bazsarózsái nőttek a mellkasán, kikandikáltak nyitott inge alól. Körülötte érdesen zengett a szvarnáí. Nem, ez nevetséges. A lány úgy gondolta, ő nem lehet nevetséges, ő sohasem engedi meg magának, hogy elragadja a fantáziája. A világ valódi. A világ az, ami. Lehunyta a szemét, és látta a bizonyítékot. A józan ész győzedelmeskedett. A virágaitól megfosztott sofőr türelmesen várt a liftnél, tartotta az ajtót. A lány biccentve megköszönte. Észrevette, hogy a férfi ökölbe szorított keze remeg. Az ajtó becsukódott, és megindultak lefelé.
Nem igen tudtam eldönteni, e fojtott szenvedélyek hová vezetnek később. Közhelyes fantáziám inkább szerelmi vonzódásra tippelt. Most visszaolvasva, a teljes könyv ismeretében, valóban sok utalást kapunk S.R.-tól itt, a végkifejleltet illetően.
India szemével jó ilyennek látni Sálímárt, a könyv elején.
A név, amelyet a férfi használt, a név, amelyet a lány kérdésére mondott Sálímár volt. Nem beszélt jól angolul, alig törte a nyelvet. Valószínűleg a kifejezést sem értette volna, hogy alig töri a nyelvet. Szeme kék volt, bőre egy árnyalattal világosabb a lányénál, haja ősz, néhány szőke szállal. A lánynak nem kellett megismernie az élettörténetét. Ma még nem.
 
 

India Maxról és az anyjáról:

Egy másik alkalommal megkérdezheti tőle, hogy ez kék kontaktlencse-e, hogy milyen a természetes hajszíne, hogy ez a saját stílusa-e, vagy csak apja erőltette rá, aki egész életében tudta, hogyan kell valamit ráerőltetni valakire, méghozzá olyan varázzsal, hogy az illető úgy fogadta el, mintha tőle magától származna az ötlet.

Nos igen, a kitűnő modorú, híres diplomata Max Ophuls. India rajong apjáért, a leírásokból a bensőségesség árad. Ő apaként szereti, ismeri persze a külvilág képét is róla, ezekre büszke, néha pedig mulattatják. Egészen más leírások lesznek a harmadik, Max című fejezetben. Ott nincs ez az érzelmi többlet, Maximilian Ophuls szinte túlontúl tökéletes. Ezek a jellemzések készítik elő, hogy Maxot indiai nagyköveti tevékenységekor, az ott megtudottak hatására, árnyalt, egy idő után élvhajhász, kissé szánandó figurának lássuk.

A lány halott anyja is kasmíri volt. Ennyit tudott arról az asszonyról, akiről kevés egyebet tudott (de sokat sejtett).

Az első fejezet ennél többet nem is árul el az anyáról. Ellenben a teljes második fejezet róla szól. Az itteni utalások is India miatt fontosak: csak egyik szülőjéért rajonghat, a másikat kínos csenddel őrzik-övezik. Ezért is van eltolódva a leányi lelkesedés, Valuska a maga naplójában írta, hogy számára már-már zavaró mértékben.

Amerikai apja sohasem szerzett jogosítványt, de imádott kocsikat vásárolni. Ezért kellettek a sofőrök. Akik jöttek és mentek. Persze mind híresek akartak lenni. A nagykövetet egyszer néhány hétig egy káprázatos fiatal nő fuvarozta, aki később a nappali szappanoperákban tűnt fel. Más sofőrök táncosként keltek rövid életre zenei videókon.

Itt amerikai apja, szándékosan lettek elfelejtve az európai gyökerek. Autókkal parádézás, felkapaszkodó sofőrök, szappanopera-sztár aspiránsok, videóklip szereplők. Ehhez valóban felesleges, sőt zavaró az évszázados értelmiségi-polgári múlt emlegetése.

Legalább kettő, egy nő, egy férfi, pornográf filmekben ért el sikert, és a lány ilyen-olyan szállodai szobákban megpillantotta meztelen képeiket késő este. Pornófilmeket nézett a hotelszobákban. Ettől könnyebben elaludt,a mikor távol volt otthonától. Otthon is nézett pornót.

Az anekdoták nem csak szórakoztató betétek a könyvben, itt is, lám-lám, visszakanyarodtunk Indiához és az ő hiányos, megtört önismeretéhez. 

A lány árnyékokat akart, chiaroscurót, nüánszokat. A felszín alá akart látni, a vakító ragyogás meniszkusza alá, hogy a ragyogás szűzhártyáját áttörve behatoljon a véres, rejtett valóságba. Ami nincs rejtve, ami szemmel látható, az nem igaz. Az anyját akarta. Azt akarta, hogy apja meséljen róla, hogy megmutassa a leveleit, a fényképeit, hogy üzenetet hozzon a halottól. Azt akarta, hogy meglelje elveszett történetét. Nem tudta, mit akar. Ebédet akart.

Jack Flack:

Az első fejezet címe nem véletlenül India. Az idő telik, a fiatal leány születésnapja tájékán - pláne, hogy a 24. ! :-) - gondolnunk kell a boldog magánéletre. Senki sem lesz évről-évre fiatalabb, a nők pedig végképp nem. Legalábbis, a kínosan hülye közfelfogás szerint, nem. Ezért még az oly független, befejezetlen lelkek is, mint hősnőnk, képtelen módon foglalkoznak a férj, mint absztrakció mennél konkrétabb megragadásával.

Na, ez Jack Flack. Vagy Jake Flake, Joy Floy, Judd Flood?! Ennyi és semmi több. Viszont roppant szórakoztató...

Ő maga elgondolkodó hangulatban volt aznap reggel. Nem más űzte, mint épp a szerelem, és India általában is idegenkedett attól, ha vadásznak rá, de hogy a szerelem hajszolja, attól végképp. A szerelem a szomszéd lakásban lakó fiatalember, szó szerint a szomszéd srác alakjában járt a sarkában, ami olyan komikus volt, hogy megnyerő lett volna, ha ő nem éppen a megnyerés állapotával szemben emel páncélozott falakat. Már azon gondolkozott, hogy elköltözik, és így kerüli el az elkerülhetetlen klausztrofób hatású támadást. Még a nevére sem emlékezett, holott a fiú többször is elmondta, hogy könnyű, mert rímel.

- Jack Flack - mondta. - Érted? Sosem felejted el. Soha nem versz ki a fejedből. A nevemre gondolsz majd az ágyban, a fürdőkádban, vezetés közben, a zöldségesnél. Akár hozzám is jöhetsz. Ez elkerülhetetlen. Szeretlek. Nézz szembe a tényekkel. <(kiemelés tőlem)>

(...) tucat módra hétköznapi volt, olyan szomszéd srác, aki a szomszédfiúság platóni eszményét testesítette meg, és ennek következtében mindenütt óriásplakátokon lehetett látni, ebben az eszményítésnek szentelt városban, lenszőke hajával és ártatlan szemével, történelemtől és fájdalomtól mentes arcával, (...), és minden plakáton az a szuperátlagosan vonzó, szuperátlagosan tökéletes  fogsorú mosoly ült az arcán, teste úgy csillogott, mint egy ifjú istené - le dieu moyen -, az átlagemberek átlagistenéé, akinek nem kellett megszületnie, felnőnie, és semmilyen módon szenvednie (...)

Amerikában a szuperátlagosság olyan adomány, amelyből az ember vagyont szerezhet, és a szomszéd srác éppen az első lépéseit tette ezen a rubintos kifutón, készen arra, hogy felszálljon és repüljön. Nem, ébredt rá a lány, végső soron nem is kell elköltöznie.

 

 

- Mi is a neved, kérdezte a lány, miután szeretkeztek, mire a fiú a maga szuperátlagos módján mulatott a kérdésen.

- (...) Jock Flock emlékeztette a lányt, amikor abbahagyta a nevetést. - Ez a név belevésődik az emlékezetedbe. (...) Az őrületbe kerget. Mondogatod a zuhany alatt. Újra meg újra. Jake Flake, Jake Flake. Erősebb az akaratodnál. Esélyed sincs. Add fel.

Azonnal feleségül akarta venni. (...)

- Gondolkozz, Mrs. Jay Flay! Gondolj arra, mennyire szereted a hangzását! Nagyon szereted. Nem harcolhatsz ellene, ha jobban belegondolsz. Tégy meg egy szívességet, ne cselekedj gondolkodás nélkül! - És mindezt a reflektálatlan élet kiemelkedő képviselője mondta. A lánynak erősen kellett fegyelmeznie magát, nehogy megüsse a fiú semmitmondóan csinos arcát.

Amikor már fájdalmassá válna az irónia, érkezik az ellenpont:

Joe Flow házassági ajánlata óta ingerülten és zavartan járta a ház folyosóit. Összefutott Olga Szimeonovna boszorkány nagy, farmerpáncélos, tojásdad alakjával. - Mi újság szépségem? - érdeklődött nyersen Olga Volga, miközben a szokásos krumplijával babrált. - Úgy néz ki, mint akinek megdöglött a macskája, csakhogy magának nincs macskája.(...) - A szomszéd fiúról van szó - vallotta be. - Arról a köcsög vöcsökről, mi is a neve? Rick Flick? India bólintott. Olga Volga készséggel lépett a hadiösvényre. - Zaklatta magát, édesem? Csak egy szót kell szólnia, és máris csúszik ki innen a kis popsiján, amit óriásira nagyítva kell néznünk a Beverly Center oldalán. No, hát már, azt csak tartsd meg magadnak, öcsi, senki se kíváncsi rá. India a fejét rázta, és kibökte. - Házassági ajánlatot tett. Olga összerázkódott, kisebbfajta földrengés hullámzott végig a testén. - Komolyan beszél? Maga meg Nick? Nick meg maga? Hűha! India azon kapta magát, hogy felhúzza az orrát a házmester hitetlenkedése hallatán. - Ne legyen annyira meglepve. Miért ne akarna engem valaki feleségül venni? Olga nagy, kék eres csülökkarját India vállásra tette. - Jaj nem, nem maga miatt drágám, gyönyörűm. Csak hogy ez a Mick? A mai napig azt hittem, hogy bazi. -Bazi? - Persze bazi. mint mindenki errefelé. Nagy bazi környék ez, ilyen az én szerencsém. (...)

 És végül India hogyan viszonyul valójában ehhez az egészhez:

Ő ezen a varázsát vesztett vidéken élte egész életét. Ez jelentett neki mindent. Megelégedés, elégedettség, megelégedettség, e különböző formák az álmok nevei voltak. Ha a fiú, a kérője, ilyen álmot tudna ajánlani neki, az nagyobb ajándék lenne a szerelemnél is. Visszatért a lakásába, hogy fontolóra vegye az ajánlatát ennek a ... a kurva életbe, mi is a neve? Judd Flood.

 Jövő héten megtudjuk ki Zenab Azam, és, hogy miről beszélget, illetve nem beszélget egymással apa és lánya az étteremben.

 Az írás megtalálható a http://konyves.blog.hu oldalon is. Jobb oldalsó borító-ikonra kattintva gyors elérés.

Szólj hozzá!

2008.03.05. 22:54 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (3.)

 
Az írás megtalálható a http://konyves.blog.hu oldalon is. Jobb oldalsó borítós ikonra kattintva gyors elérés.
Még mindig az 1. fejezet, INDIA:
 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft
Idézetek, hangulatok, - az is kiderül, hogy a helyszín Kalifornia, USA. Éreztem én, hogy billeg az eredeti elképzelésem Ázsiával… Egy utalásból a Gorbacsov elleni puccsról, (+ a könyv végére érve 8 év visszaszámolással az ikertornyok elleni támadástól) tudjuk meg, hogy a történet itteni részén ’93-at írunk.
Következzenek az első fejezet (INDIA) jobbnál-jobb leírásai, jellemrajzai bontásban szereplőként:
Max Ophuls:

„A férfi visszanyerte nyugalmát. Tréningruhás nő fordult be a sarkon az Oakwoodról, és feléje vágtatott, végigmérte, és megalkotta a kor felszínes ítéletét a nemiségről meg a pénzről. A férfi a háború utáni világ nemzetközi szervezeteinek, gazdasági és diplomáciai megállapodásainak képviselője volt. Még most, előrehaladott korában is jól teniszezett. A tenyeres röpte volt a titkos fegyvere. Hosszú, fehér nadrágos, szívós alakjával, amelyen öt százaléknál nem lehetett több a zsír, még mindig be tudta futni a pályát. (…) Leplezetlen európai örömmel bámulta a kocogó nő amerikai mellét a sportmelltartóban. Amikor a nő odaért hozzá, egy szál rózsát nyújtott felé a hatalmas születésnapi csokorból. A nő elvette a virágot; aztán megrémülve a férfi sármjától, finoman szikrázó csáberejének erotikus közelségétől és önmagától, izgatottan továbbszaladt. Tizenöt-semmi.”

 Elidőzünk néhány pillanatra, mert amit olvastunk több szempontból briliáns:

  1. már a regény első mondata óta tudjuk, hogy a férfi diplomata; ezért tökéletes a tenisz kiválasztása a sportok közül, mivel kissé kiváltságos és elegáns, jól teniszezni – kedvtelésből - mai napig státuszszimbólum

  2. nemes küzdelem alakul ki a meccsek során, amely nemcsak ügyességet, fegyelmezettséget és jó taktikai érzéket kíván a játékostól, hanem megfelelő fizikai kondíciót is; egy kiváló diplomatától ugyanezeket igényli hivatása
  3. korunk testzsír-hányados és light étel-mániás Amerikájában kihagyhatatlan a szikár, edzett, egészséges testalkat büszke bemutatása, amely ugyanolyan státuszszimbólum, mint a tenisz. A szikár alkat amerikai felfogás szerint, csak a gazdag emberek gondtalan élete mellett megengedhető luxus.
  4. Rushdie mintha azért kiszólna nekünk, olvasóknak ezzel az edzői-dietetikusi pontosságú „öt százaléknál nem lehetett több a zsír” félmondattal. Legalábbis így érzem. Az említett érték kevésnek tűnik, még férfi testalkathoz is. Én testtömeg-indexeket tudok csak összehasonlítani, ha valaki tájékozottabb, kérem segítsen!
  5. És itt van a fantasztikus: „1. Leplezetlen 2. európai örömmel 3. bámulta a 4. kocogó nő 5. amerikai mellét 6. a sportmelltartóban.” Minden egyes szó a legjobb helyen és telitalálat. A szórend is. Virtuális összekacsintás S.R.-val és a T. fordító Greskovits Endrével!
  6. Majd zárul is a tenisz-metafóra: „A nő elvette a virágot; aztán megrémülve a férfi sármjától, finoman szikrázó csáberejének erotikus közelségétől és önmagától, izgatottan továbbszaladt. Tizenöt-semmi.”
Öregasszonyok, öregurak:
„A ház erkélyeiről az öreg közép- és kelet-európai hölgyek szintén Maxot bámulták csodálattal, a fogatlan kor nyílt kéjvágyával. Érkezése a hónap fénypontját jelentette. Ma tömegesen kivonultak. (…) a régi dolgokról diskuráltak és szégyentelenül mutogatták célszerűtlen strandruhájukat. Rendszerint sokat aludtak, és amikor nem aludtak, panaszkodtak. Már eltemették férjüket, akivel negyven, sőt ötven észrevétlen életévet is leéltek. (…) görnyedten, botra támaszkodva, kifejezéstelen arccal siránkoztak a titokzatos sors felett, amely itt vetette partra őket, születési helyüktől félvilágnyira. Furcsa nyelven beszéltek, amely lehetett grúz, horvát, üzbég is. Férjük a halálával cserbenhagyta őket. Leomlott pillérek voltak e férfiak, akik valaha azt kérték, hogy támaszkodjanak rájuk, és elhozták feleségüket az ismerős dolgok közül ebbe az árnyéktalan álomvilágba, amely teli van szemérmetlenül fiatalokkal, ebbe a Kaliforniába, amelynek a teste a temploma, és a tudatlansága az üdvössége, aztán hasznavehetetlen támasznak bizonyultak, amikor összeestek a golfpályán, vagy arccal belebuktak a hosszútésztás húslevesbe, ily módon e kései életkorban felfedve az özvegyek előtt, hogy az élet általában, férjük pedig különösen megbízhatatlan. Esténként az özvegyek a Baltikumból, a Balkánról, vagy a tágas mongol pusztákról származó gyerekdalokat énekeltek.”
 
Ugye figyeltünk a „fogatlan kor nyílt kéjvágya” kifejezésre? Nem csak szemléletes, de benne van a szenvtelen orvosi tekintet és egy moralista erkölcsi felmentése.
Az özvegyek életének leírása az első, a számtalan kitűnő hangulatábrázolás közül, melyek végighaladnak a művön. Ugyanilyen közel érezzük majd a kasmíri falusi életet, a nagyköveti titkos lakás vagy a terrorista kiképzés hangulatát. Rushdie ezzel a képességével bármilyen témát közel hoz az olvasóhoz. Erre a legékesebb bizonyíték, hogy egy olyan geopolitikai antitalentum számára, amilyen én vagyok, élővé és fontossá tette a Pakisztán-Kasmír-India problematikát és jelentős lexikális ismeretekkel gazdagodva zártam a könyvet.
A másik megfigyelésem, hogy úgy beszél a nőkről, mintha az ő fejükkel gondolkodna. Szívesen elidőzik a gondolataiknál, motivációik és érzelemviláguk feltárásánál. Több generáció, kor és kultúra nőalakjait formálja tökélyre. Mindegy, hogy pozitív hőse a könyvnek, vagy inkább taszító személyiség, valamennyi nőalak jelleme cizellált, kimunkált, élénk és meglepetésekkel teli.
Egyébként a könyv valamennyi nőnemű szereplője erősakaratú, érdekes, intuitív, önfejű teremtés. Szándékosan hagyja S.R., hogy ők alakítsák a férfi szereplők sorsát, akik tulajdonképpen csak beteljesítői a nők akaratának és hullámzó, néhol önpusztító szeszélyeinek.
„A környék öregurai szintén magányosak voltak, egyesek olyan petyhüdt testben lakoztak, amelyet a gravitáció túlságosan megterhelt, mások ősz borostával arcukon, koszos trikóban és kigombolva felejtett sliccű nadrágban jártak, egy harmadik derűsebb csoport viszont szépen öltözött, kedvelte a barettet, és a csokornyakkendőt. Ezek az elegáns urak rendszeresen megpróbáltak beszédbe elegyedni az özvegyasszonyokkal. Erőfeszítéseiket azonban, amelyek során megvillantak a sárga műfogak és előbukkantak a lenyalt hajmaradványok a megemelt barett alól, a nők mindig megvetően elutasították. Ezeknek az idős piperkőcöknek Max Ophuls sértést jelentett, a hölgyek iránta tanúsított figyelme pedig megaláztatást. Megölték volna, ha tehetik, ha nem lettek volna elfoglalva a tulajdon haláluk távol tartásával.
India látta mindezt, a magamutogató, vágyakozó öregasszonyokat, akik kipördültek és flörtöltek a verandákon, a settenkedő, rosszindulatú öregurakat.”
Olga Szimeonovna (Olga Volga)
„A vén orosz mindenes, Olga Szimeonovna, a hagyma formájú, farmerbe burkolt szamovárasszony, államfőnek kijáró tisztelettel köszöntötte a nagykövetet. Ha lett volna vörös szőnyeg az épületben, minden bizonnyal leteríti elé. – Mindig megvárakoztatja, nagykövet úr, de mit lehet tenni, ilyenek a fiatalok. Nem szólok semmit rájuk. (…) Mindezeket úgy mondta, hogy közben egy kicsíráztatott krumplit forgatott a kezében. E legutolsó lakhelyén mindenki csak Olga Volga néven ismerte, és saját beszámolója szerint ő volt a legendás asztraháni krumpliboszorkányok utolsó élő leszármazottja, maga is igazi, hamisítatlan boszorkány, aki a krumplivarázslás kifinomult művészetével képes szerelmet ébreszteni, boldogulást biztosítani vagy keléseket előidézni. (…) mostanra viszont, hála egy azóta elhunyt tengerész szerelmének, itt rekedt Nyugat-Hollywoodban, túlméretezett farmerruhákat viselt, (…). Farzsebében villáskulcs és csavarhúzó. Annak idejében el tudta átkozni az ember macskáját, elő tudta segíteni a fogantatást, és meg tudta alvasztani a tejet. Most villanykörtét cserélt, elromlott sütőkbe kukucskált, és beszedte a havi lakbért.”

„(…) Valaha azt éreztem, hogy minden rendben van. Ezt most nem érzem. Ennek következtében azonban nem félek a haláltól.”

„Az asszony a Volga deltájától néhány mérföldre keletre, a Kaszpi-tengertől kőhajításnyira született. Aztán következett a huszadik század története, amelyet a krumplimágia formált meg. (…) Persze, hogy felfordulás, túlélés, muszáj, hogy az ember ravasz legyen, mint a róka. Igazam van? Persze, hogy valahol egy férfi, a másutt lenni álma, házasság, gyerekek, akik nem maradnak az emberrel, az életük az övék, amit elvesznek az embertől, és elmennek. Persze hogy háború, elvesztett férj, ne is kérdezzen a fájdalomról. Persze, hogy felfordulás, éhség, csalódás, szerencse, egy másik férfi, aki jó ember, a tengerek embere. Aztán utazás a vízen át, a Nyugat csábítása, utazás a szárazföldön át, második özvegység, a férfi nem tart soká, a jelenlévők kivételek, a férfit nem alkották tartós dolognak. Az én életemben a férfiak olyanok voltak, mint a cipők. Kettő volt belőlük, és mind a kettő elkopott. Azután megtanultam úgymond mezítláb járni.”

 

Itt ráismertem az utánozhatatlan kelet-európai mentalitásra. Rushdie vajon miért mozog ilyen otthonosan benne? És bekúszott imádott Márquezem mágikus realizmusa is a sorok közé. Más is így gondolja, vagy csak én akarom mindenhol ezt látni? A második fejezet (BÚNYI) tele lesz ilyen kincsekkel, tervezek külön posztot, itt a blogon: „ahol szerintem S. Rushdie olyan, mint G.G. Márquez”.

 „De nem kértem senkitől lehetőségeket. Sohase kértem. Mindig a tudásommal szereztem meg, amit akartam. A krumplitudományommal, igen. Akár ételt, akár gyerekeket, akár úti okmányokat, akár munkát. Az ellenségeim mindig kudarcot vallottak, én meg dicsőséggel győztem. A krumpli hatalommal bír, és általa minden beteljesül. Csakhogy múlnak az évek, és az időt még a krumpli se tudja visszafordítani.”

A regény utolsó negyedében Olga Volga és krumplitudománya olyan kontextusban térnek vissza, hogy a történet legfeszültebb pillanatában, hajnali fél négykor, hanyatt vág a nevetés a kanapén…

Mr. Khadaffy Andang
„Újabb gyönyörű nap. A zöldellő, bohém út, ahol élt, mozgott a tunya, piszmogó ráérős fényben. A város legnagyobb illúziója a tér, hely és lehetőségek bősége volt. A lakásával szemben a folyosó túloldalán Mr. Khadaffy Andang ajtaja szokás szerint félig nyitva állt, bepillantást engedve a sötét előszobába. Az ezüsthajú filippínó úr mindenki másnál régebben lakott az épületben. India egyszer meglepte a mosógépeknél (…) ő maga viszont azon lepődött meg, milyen elegáns a férfi e késő éji órán: selyem házikabát, cigarettaszipka, parfüm, hátrafésült haj. Ezután időnként beszélgettek mosás közben. A férfi mesélt a Fülöp-szigetekről, otthonáról, Basilanról, ami „vasösvényt” jelent. (…) Azt mondta, hogy azelőtt békés hely volt, de most bajok vannak a muzulmánok meg a keresztények közt, és emiatt jött el, ő a feleségével csak jó életet akart, de sajnos nem ez lett a sorsa. Ám az amerikai élet akkor is dolce vita , nemde, még azoknak is, akiknek nem az. Ő elfogadja a sorsát, mondta, és akkor elkészült a mosás. A lányt meghatotta ez az édes, csoszogó úr, és már várta a beszélgetéseiket, természetes tartózkodásán felülkerekedve még az életéről is mesélt neki.
(…) Mégis – erősítette meg Olga Szimeonovna – ritkán hagyta el az épületet, csak hogy a legszükségesebb bevásárlást elvégezze. A felesége, akit a jó élet reményében hozott Amerikába, már évekkel ezelőtt otthagyta egy hitelintézeti behajtó kedvéért. India elképzelte a filippínó nyelvnek és szitkainak zenéjét. Úgy gondolt rá, mintha egyfajta lágyabb, folyékonyabb japán lenne. Pergő, hajlékony szidalmak nyelve, olyan, mint a fafúvósok.”
Íme: újabb lágy, gyönyörű hangulatfestés. Ezért írtam le közbeszúrás nélkül, ily hosszan. Magam részéről alábbi erős váltást is imádtam, S.R. ezzel zárja a filippínó úr kört itt az első fejezetben:
„- Készen áll – súgta meg Olga – arra az esetre, ha a felesége visszatérne. Ezért hagyja nyitva az ajtaját. De az asszony nem fog visszajönni. – A behajtónak haverjai voltak a biztosítási szakmában. – Ellátták mindennel. A segge lyuka is biztosítva van. Egészség, fog, baleset. Kényelemben él. Ezt Mr. Andang nem tudta megadni neki. Az asszony korában ezek a dolgok fontosak. – Ennek ellenére Mr. Andang nyitva hagyta az ajtaját. A város a szerelmi dalait énekelte, áltatta, reményt keltett benne.”
 
  Találkozunk még a melankolikus Mr. Khadaffy Andanggal, a Fülöp-szigetekről, a történet vége felé. Meglepő, kissé váratlan szerepköre lesz, az ő jellemzése – ahogyan említettem - nincs még lezárva.
A következő posztban zongorázzuk le alábbiakról szerzett benyomásainkat:  
Jack Flack; Sálímár bohóc; Zenab Azam; India magáról és Maxról, ebéd
(folyt. köv.)

 

„az ő nagyszerű, kozmopolita apja, aki francia-amerikai volt, „mint a Szabadság”, mondta mindig az ő szeretett, elutasított, önfejű, kicsapongó, gyakran hiányzó, ellenállhatatlan apja (…)”

Szólj hozzá!

2008.03.05. 22:32 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (2.)

 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft
 
 
Alábbi írásom megtalálható a http://konyves.blog.hu oldalon is.
Folytatás: 1. fejezet: INDIA
A Lány érdekel! Mások csak rajta keresztül vagy vele kapcsolatban – tisztázódik bennem, mire újból a könyvhöz jutok. S.R. sok új adalékkal szolgál. Ezt valahol elvártam, végül is az ő szándéka szerint alakult kíváncsiságom…
„A lány neve India volt. Nem szerette ezt a nevet. Az embereket nem hívják Ausztráliának, ugye, se Ugandának, se Ingusföldnek, se Perunak. (…) Amerikában, a fene egye meg, az ilyesfajta névadás nem ismeretlen, ami kissé gyengítette a lány érvelését, de csak annál jobban bosszantotta. Nevada Smith, Indiana Jones, Tennessee Williams, Tennesee Ernie Ford: a lány gondolatban átkokat szórt rájuk, és mindegyiknek felmutatta a középső ujját.   
Az Indiát akkor is helytelennek, egzotikumot hajhászónak, gyarmatinak érezte; (…) és csak bizonygatta magában, hogy sehogyan sem illik hozzá, ő nem érzi magát Indiának, még akkor sem, ha a bőrszíne meleg és kreol, hosszú haja pedig ragyogó fekete. Nem akart se óriási, se szubkontinentális, se túlzó, se közönséges, se puskaporos hordó, se zsúfolt, se ősi, se lármás, se misztikus lenni, harmadik világ pedig semmiképpen sem. Épp az ellenkezője. Önmagát fegyelmezettnek, ápoltnak, árnyaltan gondolkodónak, befelé fordulónak, vallástalannak, visszafogottnak, higgadtnak látta. Angol akcentussal beszélt. Viselkedése nem túlfűtött, hanem hűvös volt. Ezt a személyiséget akarta, ezt építgette nagy elszántsággal.” 
„Amikor hátrahúzta olimpiai íjának húrját, amelynek feszülését ajkán érezte, és néha megérintette nyelvével a nyílvessző végét, felsejlett benne az izgalom, és ő csak hagyta, hogy nőjön a láz, amíg a lövéshez előírt másodpercek a nulla felé közelítettek, aztán végül kilőtte, szabadjára engedte a nyíl néma mérgét, és élvezte a távoli puffanást, amikor vesszeje célba talált. A nyíl volt a kedvenc fegyvere.”
Jól árnyalják a képet a rövid beszúrások. A történet szempontjából se lényegtelenek, fő céljuk azonban, hogy érzékeltessék az ember más, mint amit szeretne hinni magáról vagy elhitetni másokkal. Például:
 / Az idézetek innentől kezdve nem követik a könyvbeli sorrendet! /
„Apján és az éjszakai hajlamok elijesztette szeretőkön kívül Amerikában mindenki csakis ezt a formáját látta. (…) Uralma alatt tartotta látásának különösségét is, a képeknek azt a másságát, amely időnként váratlanul kialakult előtte. Amikor halvány szeme megváltoztatta a dolgokat, amiket látott, erős elméje visszaváltoztatta ezeket. Nem szeretett elidőzni a féktelenségnél, sohasem beszélt a gyermekkoráról, és mindenkinek azt mondta, hogy nem emlékszik az álmaira.”
„A sofőr nagy nehezen lesütötte a szemét. Ő, felelte akadozva a lány érdeklődésére, Kasmírból jött. A lánynak megdobbant a szíve. Sofőr a Paradicsomból. Haja hegyi patak. A rohanó folyók nárciszai és a fennsíkok bazsarózsái nőttek a mellkasán, kikandikáltak nyitott inge alól. Körülötte érdesen zengett a szvarnáí. Nem, ez nevetséges, ő sohasem engedi meg magának, hogy elragadja a fantáziája. A világ valódi. A világ az, ami. Lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, és látta a bizonyítékot. A józan ész győzedelmeskedett. A virágaitól megfosztott sofőr türelmesen várt a liftnél, tartotta az ajtót.”
„India fütyült a vallásra és egyebek mellett e közömbössége is bizonyította, hogy ő nem India. A vallást ostobaságnak tartotta, történetei mégis megindították, és ez összezavarta.”
Nem ismeri magát eléggé, megérzéseit kevéssé fogadja el, ezért nem haragszik a külvilágra, hogy az néha bántóan egyszerű, sematikus módon gondol őrá. Sőt, Ő is sémákat használ, melyeken váratlan csordulnak túl a cserfes, szeretetteljes, mindenféle gondolatok.
„Huszonnegyedik születésnapján a lányt meglátogatta a nagykövet. Amikor a férfi csöngetett, a lány lenézett negyedik emeleti erkélyéről, és látta, hogy apja áll ott a hőségben, és azt a lehetetlen selyemöltönyét viseli, mint valami francia vén kujon. És még virág is van nála. - Azt hiszik majd, hogy a szeretőm vagy – kiáltott le India Maxnak -, az én szatírkedvesem. – Imádta, amikor a nagykövet zavarba jön, fájdalmas barázda jelenik meg a homlokán, jobb vállát felhúzza a füléig, kezét pedig felemeli, mintha ütést akarna hárítani. Látta, hogy szeretetének prizmája a szivárvány színeire bontja apját.”
"Pornófilmeket nézett a hotelszobákban. Ettől könnyebben elaludt, amikor távol volt otthonától. Otthon is nézett pornót.
A kasmíri Sálímár lekísérte a földszintre. Vajon törvényesen tartózkodik itt? Megvannak a papírjai? Van-e egyáltalán jogosítványa? Miért alkalmazták? Vajon hatalmas pénisze van, amely méltó egy késő esti szállodai megtekintésre? A lánytól apja megkérdezte, mit szeretne a születésnapjára? Ránézett a sofőrre, és egy futó pillanatra olyan nő akart lenni, aki feltehet neki pornográf kérdéseket, ott helyben, a liftben, másodpercekkel megismerkedésük után; aki mocskos dolgokat mondhat ennek a gyönyörű férfinak, abban a tudatban, hogy ő úgysem érti egy szavát sem, hogy az alkalmazott jóváhagyó mosolyával figyelné, és nem tudná, mire bólint rá."

Innentől a könyv végéig a Lány számomra igen kellemes külsejű, jégszoborba zárt, erős vulkán.
Az India fejezet nyelvileg oly díszített, gazdag, tetszetős, hogy számtalan idézetet van kedvem hozni. A könyv végén tudom meg, hogy az itt jelentéktelen, apró mozzanatoknak milyen súlya van. Váratlan gyönyörűséget okoz ezzel ott S.R., és tökéletesen bezárja a kört.
Max Ophuls India apja; Sálímár bohóc - a kasmíri gyönyörű ember – Max jelenlegi sofőrje; India anyja már halott, de tudjuk, hogy szintén kasmíri volt. Róluk szól a könyv, no meg persze a Lányról. (Akit nem ír nagy Lánynak Rushdie, csak én, itt az elemzésben!)
Az első fejezet kellékei még Olga Szimeonovna, az India által lakott bérház mindenese; a szomszédok: öregasszonyok és öregurak, többek közt a szemközti lakásban Mr. Khadaffy Andang; Zenab Azam, fiatal - harmincéves sincs -, indiai filmcsillag a nyolcvanvalahány éves Max Ophuls számtalan szeretője közül az utolsó; Jack Flack, India majdnem vőlegénye; és a nyugati-part híres éjféli talk-showjának műsorvezetője, a neves médiaszemélyiség.
 Az ő felvezetésükről szól a következő post.

Szólj hozzá!

2008.03.05. 21:34 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (1.)

 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc
Fordította: Greskovits Endre
 
A regényből írt olvasónapló megtalálható a http://konyves.blog.hu oldalon is, eredetileg oda készült, mivel közben nagy kedvencemmé vált a szerző, ide is feltettem.
 
 
 
 
 
 
 
Bevezető
 
Rushdie regénye három hetet pihent a polcon, jól látható helyen, mielőtt elkezdtem volna. Be akartam fejezni két másik könyvet, a „kisebb irodalmi értékű”-ek közül. Valami miatt azt is tudtam, magányos és szép utazás vár rám, jobb, ha megadom a módját.
 
 
 
 
 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft

 

 

Nem gondoltam azonban, hogy ennyire jó könyv lesz, ízlésem és kedvem szerint való. Rendelkezik azokkal az attribútumokkal, amivel favoritjaim írásai szoktak: szereplők szerint fejezetekre tagolt, minden fejezetnek önálló karaktere van, egymásra való kölcsönhatásukban áll össze a kép. Egyszerre modern írás és mese, lélektani tanulmány és történelmi metszet, vicces és fanyar, frivol, sehol sem prűd, értelmiségi kifinomult-önirónikus gondolatvilág váltakozik a nyers megérzésekkel, femininitás férfias látószögből, kiegyensúlyozott szélsőségek, semmi közhely.
 
A második fejezettel végeztem jelenleg, remélem továbbiakban is ez marad a véleményem. Olvasásom központi eleme az élvezet, ezért az olvasónapló írása felfüggesztette a haladást. Rushdie egyébként is sodor, oly ritmusosan, hogy kár lenne megakasztani.
 
 
Első fejezet: INDIA
 
Ajánlás a kasmíri nagyszülőknek, majd egy indiai vers - amit átlapozok - után indul a történet.
Itt következik a regények neuralgikus pontja: Az Első Mondat.
„A regény első bekezdésében ugyanis mindent meg kell határozni: a szerkezetet, a hangot, a stílust, a ritmust, a terjedelmet, olykor még egyik regényalak jellemét is. A többi már gyönyör, az írás gyönyöre, melynél magányosabb és bensőségesebb gyönyört el sem lehet képzelni, és az ember csak azért nem javítgatja a könyvét élete végéig, mert ugyanaz a vasszigor, amellyel elkezdte, arra is rákényszeríti, hogy befejezze.” (Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella, Előszó; ford: Székács Vera, Magvető, 1998.)"
A Sálímár bohóccal Rushdie jól veszi az akadályt:
„A nagykövet huszonnégy éves lánya rosszul aludt a meleg, semmi váratlannal nem kecsegtető éjszakákon.”
Az a keret/koncepció alakul ki bennem a fejezet címe és az idézett mondat alapján, hogy Indiában vagyunk, valamely európai külképviselet vezetőjének lánya rosszul viseli a szélsőségesen párás, meleg klímát az elmaradott és szegény országban. Meglepő és több lesz, de itt – számomra legalábbis - nem derül ki. A harmadik mondat egyébként is megadja a további irányt, és ez nem egy túlfinomodott diplomata gyermek unalmas élete:
„Időnként olyan nyelven kiabált, amelyet nem beszélt. Ezt férfiak mesélték neki idegesen. De nem sok férfinak engedte, hogy mellette legyen, amíg alszik.”
Hm. Az alvás titokzatos dolog, bár tudományos kutatók évtizedek óta foglalkoznak tanulmányozásával. Az álmoknak sok köze van a tudatalattihoz. Aludni fontos, jól és sokat aludni valódi életminőség. A kereszténység a túlzásba vitt alvást restségnek tartja. Mégis mi lehet ez?
„Egy másik vélemény szerint szavai tudományos fantasztikusak voltak, (…) mintha egy nagyon-nagyon távoli galaxisban köszörült torokból erednének. Mint amikor Sigourney Weaver terelget egy démont a Szellemirtók-ban. A nagykövet lánya egy este kíváncsiságból bekapcsolt magnetofont tett az ágya mellé, de amikor meghallotta a szalagon a hangot, annyira megijedt annak halálfejes ocsmányságától, amely egyszerre volt ismerős és idegen, hogy megnyomta a törlés gombját, amely semmi fontosat nem törölt le. Az igazság így is igazság maradt.”
Van itt azért még valami:
„ (..) Aztán hirtelen megint felébredt, és zavarában azt hitte, hogy valaki besurrant a hálószobájába. De nem látott senkit. A besurranó hiányt, negatív teret képezett a sötétségben. A lánynak nem volt anyja. Már a születésekor meghalt: a nagykövet felesége ennyit mondott neki, és apja a nagykövet ezt megerősítette. Anyja kasmíri volt, de az ő számára már emberemlékezet előtt elveszett, akár a Paradicsom, akár Kasmír. (Hogy a Kasmír és a Paradicsom szó rokon értelmű, az olyan alaptételnek számított, amelyet minden ismerősének el kellett fogadnia.)” 
Zilált családi képlet. Tehát a lány házasságon kívül született. Vagy apja a megözvegyülés után nősült újra, és arról a második asszonyról beszél, mint a nagykövet felesége? Utóbbi illene egy európai diplomatához… Viszont a diplomata első felesége akkor miért lenne kasmíri? Szerelemgyermekség ez! (Kiindulópontnak mondjuk az sem rossz, ha van egy biztos anya és apa. A mai világban…). Ezután európai felfogásban, egy-egy mondatnyi utalás az anya-hiány okozta űrről, az apa-lánya kapcsolatról, az ősök bűneinek terhéről. Később lesz fontos, úgy vélem.
Mintha megbocsátották volna az ő vagy talán az apja bűneit. A bűn terhe elenyészett. A lány nem hitt a bűnben.”
Visszakanyarodunk a lányhoz - végtére is tudjuk a korát, nem gyerek már, akinek a mostohaanyjával való küzdelmét követjük végig. Meghat, ahogy kellemesen, kifejezően, ugyanakkor túlzások nélkül felvezet nekünk Rushdie ezt-azt.
„Apja haláláig tehát nem könnyen lehetett vele aludni, bár olyan nő volt, akivel a férfiak együtt akarták tölteni az éjszakát. A férfivágyak szorítása fárasztotta. A tulajdon vágyainak szorítása többnyire nem enyhült.”
Izgalmas: egzotikusan szép nő, európai ideával: a férfi-női kapcsolatok mellérendeltsége. Fontosnak tartja tisztázni Rushdie, - a továbbiakban S.R. - hogy a gyakorlati tapasztalatok nem vezettek romlottsághoz. De maradt az űr, amit végül kitöltött egyfajta irónia. Nem betöltött, csak kitöltött! Adalék az alábbi mondat talán ahhoz is, hogy India gyönyörű, de nem buta nő:
„Kevés szeretőjének különféle hiányosságai voltak, úgyhogy nemsokára (mintha lezártnak tekintené az ügyet) kikötött egy átlagos, jóképű fickó mellett, sőt még a házassági ajánlatát is fontolóra vette.”  
Életunt is a nagykövet lánya, hajlammal sommás következtetések levonásra. Főként az időjáráshoz való viszonyuláson keresztül ismerjük meg gondolkodásmódját.
„(…) gyűlölte a jó időt, pedig a város az év java részében kevés egyebet nyújtott. Ennek megfelelően el kellet viselnie az árnyéktalan napsütés hosszú, egyhangú hónapjait és a száraz, bőraszaló hőséget. (…) Egy ilyen városban nem lehetnek köztes állapotok, legalábbis úgy látszott. A dolgok azok voltak amik, (…) hiányzottak a szitáló eső, az árnyék és a hűvös idő finomságai. (…) Semmi rejtély, semmi mélység; csak felszín és kitárulkozás. ”
„(…) aztán megint előtárult az ég őszintétlen babakékje, amelytől a világ gyermekded és tiszta lett, és olyan udvariatlanul harsogott rá, akár az az ember, aki túl hangosan nevet az étteremben. (…) Az emberek mindenütt a kirakatban, testük csillog a napsütésben, hiányosan öltözöttek, reklámokra emlékeztetnek.”
Kezdek bizonytalankodni, valóban a szubkontinensen járunk-e?
Ekkor hívnak be a fogorvoshoz, az asszisztensnő kérdezi mit olvasok, elcsicsergem hogy nagyon tetszik. Opcionálisan felajánlják az érzéstelenítő injekciót, amit okkal utasítok vissza: hazafelé úton a metrón, amint lehet szeretném folytatni a könyvet, ha tetszik mosolygok, kár lenne tetézni nyálfolyással…
 

Szólj hozzá!