HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek


2010.06.18. 14:50 Scala

Elhunyt José Saramago

 

Nyolcvanhét éves korában elhunyt kedvenc portugálom. 

Blogot vezetett, 85 évesen kezdte (!) utolsó bejegyzése egy lapnak adott interjú részlete, hevenyészett fordításban :

"Úgy gondolom, hogy a jelenlegi társadalomból hiányzik a filozófia. Filozófia, mint tér, hely, mint a reflexió módja, amelynek lehet, hogy nincs úgy kitűzött célja, mint a tudománynak, amely egy kitűzött irányba halad, hogy elvárásokat elégítsen ki. 

Hiányzik a reflexió, a gondolkodás, szükségünk van a gondolkodás műveletére, és nekem úgy tűnik, hogy ideák nélkül sehova se jutunk."

Hálával tartozunk neki, az idézetet a spanyol El Pais lap online kiadásából vettem. A teljes mediterráneum, Spanyolországban illetve Olaszországban is a legnagyobbak közt tisztelték, fájó szívvel búcsúzom.

Nyugodjék békében!

Összefoglaló az indexen.

 "Az író kiadójától és a családtagoktól származó információk szerint a Nobel-díjas írót 87 évesen, a spanyolországi Kanári-szigeteken, Lanzarotén lévő házában érte a halál pénteken. Saramagót 1998-ban tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal.

Első regényét 1947-ben írta, 1980-ban írott Fölemelkedve a Földről című regényéért megkapta Lisszabon Város Díját. A hírnév csak jóval később, 1982-ben vette szárnyaira, A kolostor regénye című művével vált nemzetközileg ismertté. Történelmi meséjének különlegesen szép nyelvezete sokaknak szerzett örömet. Federico Fellini olasz filmrendező, a burjánzó, színdús képek nagy kedvelője azt mondta róla, hogy ez a legérdekesebb regény, amit valaha olvasott.

 

Regényeiben az elnyomott, kisemmizett emberek perspektívájából mutatja be hazája történelmét. A Lisszabon ostromának históriájával (1989) az egyetemes kérdések felé fordult. A Jézus Krisztus Evangéliumában (1991) a Megváltó életét meséli el a maga különös felfogásában, a Vakságban (1994) az elvakult önzésbe belefeledkezett emberiségre váró sorsot írja meg allegorikusan, a Minden egyes név (1998) című regényében a nevek, a lét és a halál kérdéseit boncolgatja.

Regényei gyakran az utópia és a fantasztikum határán mozognak. Stílusa esszéista, gyakran elmélkedik, boncolgat. Saramago más műfajokban is kitűnt: Lehetséges versek (1966) és Valószínűleg boldogság (1970) verseskötetei népszerűek hazájában, csakúgy mint a Majdnem tárgy (1978) című novelláskötete. Utazás Portugálián át, 1981 című lírai útinaplója, amelyet hazájáról írt, szintén olvasott és közkedvelt művei közé tartozik."

 

 

9 komment

2008.12.05. 21:00 Scala

Vakság (14.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról') /1995./

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

 

 

Megjegyzés: Felhívom az olvasó figyelmét, hogy alábbi írás nem klasszikus recenzió, egyetlen fejezetet tárgyal a könyvből, spoilerekkel teletűzdelten.  

******************************************************************

Tizenegyedik fejezet (192-221. oldal)

 

Nehéz téma, agresszió, nemiség, woman power. Metaforikus katarzis és megtisztulás a legvégén. Nem nyomaszt obszcenitásával, pedig szinte minden borzalom benne van, illetve megtörténik, amit nők el tudnak viselni, még anélkül, hogy belehalnának. Az egyik szereplő, ennek ellenére belehal... Na igen...

Megdöbbentően, már-már a szó vallásos értemében emberi, mindez szigorúan merev, sokszor naturalisztikus díszletek, keretek között. Nemcsak elképzeltem, szinte átéreztem a nemi erőszakot; ugyanakkor nem idegenít el az írás, nem borít ki, semmi túlzás vagy hatásvadászat nincs a fejezetben. Minőségi irodalom.  Íme a példa: mindenről lehet írni, csak tudni kell hogyan.

Legszívesebben idemásolnám az egész fejezetet, önmagában, a regény történetétől függetlenül érthető, kevés változtatással a világ egyik legszebb novellája születne belőle. Nem csupán technikailag, a szavak egymás mellé illesztésével nyűgözött le - hozzáteszem sokadszorra - Saramago, hanem a szigorú szerkesztéssel is.  A gonoszról, a rosszról ugyanúgy tud elmélkedni, mint az emberi elnéző megértés, vagy szeretet egyik legszebb példájáról, avagy az előítéletek felett álló női összetartozás megnyilvánulásáról. Az impresszionista megjelenítést váltja naturalista részlet vagy bölcs, általános elmélkedés. Mindig ilyen kifejezések jutnak eszembe: mesteri. Példaszerű. Osztályon felüli. Majd becsukom a könyvet, és elnézegetem a fotóját: bordó mellényben áll a - feltehetőleg saját -, plafonig érő könyvespolc előtt, kicsit sárgás az arcszíne, bár az egész kép sárga, régi már... Zsebre teszi a kezét, és mosolyt ereszt meg ódivatú szemüvege mögül. Gyakori szereplője ez a szemüveg a róla készült karikatúráknak. Mutatok egy ilyen karikatúrát, hogy aztán mély levegőt vegyünk, és belemerüljünk a primitív emberi vágyak mocskába, a tisztálkodás hiányának bűzébe, a nemi vágy elsöprő erejébe, és a női idegrendszer működésének titkaiba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Először helyzetképet kapunk az intézetben uralkodó nyomorúságos állapotokról, és annak lakókra gyakorolt hatásáról. Nem kerülgeti a témát, mégis van a leírásban valami szemlélői, orvosi szenvtelenség.

(...) egy lépést sem lehet úgy tenni a hátsó udvaron, hogy az ember bele ne botoljon egy-egy hasmenéssel küszködő vakba, vagy olyanokba, akik gyötrő székelési ingerükkel viaskodnak, eleinte nagy reményekkel, de végülis hiábavalóan (...) és nem mulasztaná el lejegyezni azt a nyilvánvaló ellentmondást, amely a kevés elfogyasztott és a nagy mennyiségű kiválasztott anyag között mutatkozik, s eképpen talán bizonyításra kerülne az is, hogy az ok és okozat híres és annyiszor idézett viszonya, nem mindig megbízható, legalábbis bizonyos mennyiségi szempontokból kiindulva.

(...) akik láthatóan makkegészségesen jöttek, és most éppen úgy, mint a többiek, föl sem tudnak kelni nyomorúságos vaságyukról (...) 

Sokakat elkapott az erős influenza: lázcsillapító, bármilyen egyéb gyógyszer ami az asszonyok csekélyke személyes holmijában van, csupán néhány tablettányi, szempillantás alatt elfogy. A betegeknek nincs külön segítsége vagy ellátása. Az influenzán túl az idézett emésztőszervi megbetegedések jellemzőek, illetve - elborzasztásképpen - érdemes megemlíteni előrehaladott állapotban lévő két rákos esetet; és az általános éhezést. Legfőképpen az éhezést. A beteget és egészségest egyaránt sújtó éhezést: ne feledjük el ezt, sok mindenre magyarázatot és felmentést adó tény.

A banditák kórterme tele van élelmiszeres ládákkal; a többiek viszont annyira ritkán jutnak ennivalóhoz, és a mennyiség akkor is minimális, hogy lassan az ismerten szennyezett padlóról kénytelenek összegyűjteni a morzsákat. A banditák kórtermében gyakorlatilag romlik az étel, mégsem osztják szét. 

Tetszetős bölcselkedő oldalakkal indítunk tehát, amikor leírást kap, hogy a számbeli fölényben lévő többiek közül többen szervezett fellépésre buzdítottak a zsarnokok ellen, és bár mindenki egyetértett a céllal, az óvatosabbak figyelmeztettek, "hogy általában véve milyen végzetes hatása lehet a pisztolyoknak". Találunk közismert mondást a számbeli fölényről, dialektikus állítást az akaratok összeadódásáról és megsokszorozódásáról "egészen a végtelenig".

Volt egy próbálkozás, az egyik kórteremből indult, hogy nagyobb küldöttséget menesztenek az élelemért a megszokott két fős, minden alkalommal megszégyenített delegáció helyett. Minden kórteremből várták a jelentkezőket, végül mégis magukra maradtak (hála a mindenhol ott lévő, egy vagy két óvatos bölcsnek). Az akció nem bizonyult sikeresnek: furkósbottal megfutamították őket, kegyetlenül elnáspángoltak mindenkit, akit értek, és egy lövés is eldördült, célzottan, emberre. Nem sérült meg senki, azonban itt is elmélkedünk egy sort, vajon, aki a lövést leadta alacsonyabbnak gondolta a tiltakozókat, tehát csak véletlenül lőtt olyan közelre, vagy ellenkezőleg magsabbnak gondolta őket, amikoris el lehet kezdeni aggódni, mert szánt szándékkal meg akart sebesíteni, vagy ölni egyet közülük. Csupán a véletlen műve volt, hogy a rebellis csoport bejelentette melyik kórterem képviseletében jöttek, így csak nekik kellett három teljes napon át éhezniük, nem kollektíven az egész társaságnak. 

A lázadó kórterem lakói ezek után nem tehettek mást, mint hogy ezalatt a három nap alatt ajtóról ajtóra jártak és alamizsnáért könyörögtek, egy darabka kenyérhéjért, és az isten szerelmére, ha még valami más is kerülne mellé, éhen nem haltak, az bizonyos, de sok intő jó tanácsot hallottak, Ilyen gondolatokkal felkopik az állatok, Ha belemegyünk abba, amit mondtatok, hová jutottunk volna, de az volt a legrosszabb, amikor azt mondták nekik, Legyetek türelemmel, legyetek türelemmel, ennél kegyetlenebbül hangzó szavak nincsenek, még a sértegetés is jobb.  És amikor lejárt a büntetés három napja, és mindenki azt gondolta új nap virrad fel, látni kellett, hogy annak a boldogtalan kórteremnek a vezeklése, amelyben az a negyven lázadó vak meghúzta magát, még nem ért véget, mert az ennivaló, amely eladdig húsz embernek sem volt elegendő, olyan kevésre csökkent, hogy még tízen sem tudták elverni vele az éhüket.  

A nyolc oldalon keresztül tartó bölcselkedés, logikai szökelléssorozat talán túlzásnak tűnik, de a fejezet további része - meglátjuk majd - felülírja ezt a benyomást. Mindennek lesz értelme, őszintén szólva a legvégére áll össze, hogy patikamérleg pontossággal adagolta nekünk a történetet José Saramago. Idegnyugtató nyolc oldal ez, mint műtét előtt a Dormicum. 

Utolsó felvezetés ez a részlet illetve témája:

(...) Ez volt a helyzet, amikor utasítás érkezett a banditáktól, hogy újabb pénzösszegeket és értéktárgyakat adjanak át nekik, mivelhogy megítélésük szerint az átadott ennivaló meghaladta már az első fizetség mértékét, amelyről egyébiránt azt állították, hogy nagylelkűségükben többre értékelték. A kórtermek elkeseredetten úgy válaszoltak, hogy egy fitying sem maradt már a zsebükben, az összegyűjtött javakat hiánytalanul átadták (...)

 

...  tehát az arról való elmélkedés, hogy a kórtermek nyilvánvalóan különböző értékű vagyontárgyakat adtak át, továbbá, hogy minden kórterem úgy véli, nyilvánvalóan ők adták a legtöbbet. Szép szép ez a közösködés, és egyenlő elbánás, de ha egyénileg kapna mindenki élelmet az értékeiért cserébe, és nem kellene élőskösőket eltartania, talán jobb volna. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy egyesek nem vették komolyan a fenyegetést és maguknál vagyontárgyakat rejtegetnek. Tehát a banditák és a gyanút fogó vakok, nevezzük őket most a szerzővel együtt 'rossz vakoknak', átkutatják valamennyi kórtermet, mely expedíció során

(...) találtak néhány órát és gyűrűt, inkább a férfiaknál, mint a nőknél. Ami a belső igazságszolgáltatást illeti, ez nem lépett túl néhány véletlen pofonon, néhány rosszul irányzott gyönge ökölcsapáson, inkább sértő szavak hangzottak el, egy-egy olyan mondat, amely a régi szónokias vádak körébe tartozott, mint például, Még a saját anyád szemét is kilopnád (...)

Hihető emberi reakciók, gondolatok és viselkedés továbbra is. Időtlen történet, egyetemes érzelmek: az elbeszélői stílus mellett a legnagyobb erőssége a könyvnek. Nem túloz, nem akar sokkolni, lenyűgőzően letisztult, bár nem sallangmentes. A maga gyönyörűségére elbeszélőnk sokat emleget közmondásokat, filozófiai gondolatokat, józan paraszti ész diktálta szokást vagy épp ellenkezőleg zsigeri kapzsiságot. És egyéb zsigeri ösztönöket is. Főként ezekről lesz szó a továbbiakban.

Egy hét múlva a vak banditák üzenetet küldtek, hogy nőre van szükségük. Csak így, egyszerűen, Küldjenek nekünk nőket.

 Hamarosan, de külön postban folytatom...

16 komment

2008.10.24. 20:00 Scala

Vakság (13.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról') /1995./

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

A kilencedik fejezet befejezése

Előzmény (1.)

Előzmény (2.)

Az orvos és felesége kórtermében összegyűjtik amit csak tudnak, hogy odaadhassák a rablóknak. Van aki próbálna taktikázni, de az orvos lebeszéli: mindent odaadunk, mindenki odaadja amije csak van. Ha valaki nem tud semmit adni, azt eszi, amit majd a többiek adnak neki. Felesége is kiüríti a női retikült, amit hozott, abba fogják az összes többit gyűjteni. Ekkor talál egy hosszú, hegyes végű ollót, amiről már el is feledkezett. Ezt egy magasan elhelyezett kiálló szögre akasztja,  elrejtési szándékkal Mindenüket odaadják a kórterembeli vakok.

(...) egyesek tiltakoztak, hogy szemérmetlenül kirabolják őket, ami teljesen igaz volt, mások egyfajta belenyugvással szabadultak meg attól, amijük volt, mintha arra gondolnának, hogy jószerével semmi sincsen a világon, ami abszolút értelemben a miénk volna, ami éppolyan kristálytiszta igazság volt. 

Az orvos és az első vak a küldöttek, elindulnak a gyűjtéssel a megadott kórterem felé. A folyosók most néptelenek, pedig általában nagy ott a forgalom. Olyan úton járnak, ahol sem az orvos, sem az első vak nem járt még, de a két épületszárny felépítése szimmetrikus, aki ismerte az egyiket, kiismeri magát a másikon is. Várniuk kellett, amíg egy másik kórterem küldöttségével lebonyolódik a csere. Negyed óra múlva végeztek azokkal.

Kezét a falon csúsztatva, az első vakkal a nyomában az orvos ment előre, amíg az ujjai meg nem érintették az ajtókeretet. A jobb oldali első kórteremből vagyunk, szólt be. Megpróbált egyet lépni, de a lába valami akadályba ütközött. Rájött, hogy egy keresztbefordított ágy volt az, amely tárgyalóhelyül szolgált. Megszerveztek mindet, gondolta, semmit sem bíznak a véletlenre. (...)

A pisztolyos alak most is ott van, ő vezeti a 'tárgyalást', jellegzetes, csúfondáros hangjáról ismeri meg őt az orvos. Roppant furcsa dolog történik, valakinek, aki a segítője lehet, azt mondja a pisztolyos, hogy 'Jegyezd fel!'. Elképedve gondol bele a küldöttség annak lehetséges következményeibe, hogy a rablóknak látó ember is rendelkezésére áll, nemcsak a pisztoly.

(...) az orvos szétszórt hallása csak néhány másodperc múlva kezdte kivenni a papírlyukasztás mással össze nem téveszthető hangját, és azonnal rájött, hogy ott mellettük valaki Braille-írással ír, amit anagliptográfiának is neveznek, hallani lehetett, ahogy a lyukasztó tompa, mégis egyértelmű neszezéssel kilyukasztja a vastag papírt, és nekicsapódik az alsó tábla fémlapjának. Volt tehát egy igazi vak a bűnözők között, egy éppolyan vak, mint azok, akiket azelőtt vaknak neveztek, nyilvánvalóan ő is fennakadt a hálóban, mint a többiek, ezek az idők nem alkalmasak arra, hogy a vadász kiderítse, Maga az új vagy a régi vakok közül való, mondja el nekünk, hogyan nem lát.

Az idézetben látható José Saramago művészetének két jellegzetes vonása: elidőzik egy-egy ténynél, melyről aprólékosan, már-már tudományosan értekezik; majd fanyar, /néha csak vicces/ szellemességgel zárja le a gondolatmenet. Élevezem és szeretem ezt a vonást.

Befejezve a fejezetben történteket: az értéktárgyak átadása után összesen három doboznyi élelmet kapnak érte cserébe, ami nem jó, mert a szabad elosztáskor négy jutott az ő kórtermüknek. Amikor az orvos ezt szóváteszi, azonnal a tarkójához szegeződik a pisztoly: a bandavezér kitünően tud célozni. Nincs további vita, mert akkor még egy dobozzal kevesebb; ahány vitázó mondat, annyi dobozzal kevesebb, szól a fenyegetés. A küldöttség eliszkol a három dobozzal. A folyosón jegyzi meg az orvos erős önváddal a hangjában, hogy kicsavarhatta volna a pisztolyt a bandavezér kezéből, mert ő érezte a nyakán a fém hidegét, az pedig nem látta pontosan, hol is van a pisztoly. Társa nyugtatja, hogy ez igen kockázatos, és veszélyes kezdeményeszés lett volna. Az orvos szerint azonban soha vissza nem térő alkalom volt. A másik vak így okoskodik:

A fegyverrel való fenyegetés, már támadást jelent. Ha elvette volna tőle a pisztolyt, már elkezdődött volna az igazi háború, és az a legvalószínűbb, hogy el sem jövünk onnan. Igaza van, mondta az orvos, úgy veszem, mintha végiggondoltam volna mindezt, A doktor úr gondoljon arra, amit az előbb mondott nekem, Mit mondtam, Hogy valaminek történnie kell, Megtörtént, de én nem éltem vele, Másvalami lesz, nem ez.   

Tizedik fejezet (180-191. oldal)

Egy nap és egy éjszaka leírása. Elégikus hangnem, lineárisan haladunk az időben, impressziók sorozatából áll a fejezet. Megrendítően jól sikerült rész. Két szereplő szemszögéből követjük végig az eseményeket, egyik a sötét kötést viselő öregember, aki a tranzisztoros kisrádióval rendelkezik, melyet már ismerünk: egy korábbi epizódban zenét hallgattak rajta a vakok; a másik az orvos felesége. Benne van minden, amit az előző bejegyzésben a regény által sugallt türelemről, toleranciáról, intelligenciáról, és jóérzésről írtam.

Két témakör köré csoportosítható a fejezet:

1. a tranzisztoros rádió

2. és az orvos feleségének éjszakai mezítlábas felderítő sétája

1. A fekete kötést viselő öregember nem adta le a rablóknak a rádióját, egyrészt elemei vészes ütemben lemerülőben, másrészt nem egy értékes kivitelű rádióról van szó, ócska zsebrádiót ugyan miért akarnának a zsákmányolók? Mindazonáltal az ennivaló kiváltásának sötét napja óta titokban hallgatja: a lehető leghalkabban, az ágyán kuporogva, a takaró teljes fedésében. Csak a híreket lehet rajta hallgatni, a zene olyannyira recseg, hogy azonnal lebuktatná Füléhez tapasztja a készüléket és nagy áhítattal várja a híreket 'a külvilágból'. Egy-egy hírt szóban, suttogva ad tovább szomszédjának, így keringenek a közérdekű információk ágyról-ágyra, mindenki a saját habitusa szerint interpretálja és adja tovább másik oldali szomszédjának. Ezzel telik a nap, elfoglaltság a javából, némi kockázattal fűszerezve. A fekete kötést viselő öregember egész napját a takaró alatt tölti: nem mintha ez feltűnne bárkinek is, nem látják egymást, gyanút csak hang, vagy hangos mozgás kelthet.

(...) az élettel, és a különböző életekkel kapcsolatos tapasztalatok példásan bebizonyították, hogy nincs aki befolyásolhatná az időt, látszott, hogy ez a kis szerkezet már nem sokáig bírja, és végül is úgy hozta a sors, hogy másvalaki előbb elhallgatott, mint ő. (...) és késő éjszaka, amikor fejét végre a takaró alól előhúzva fülelt arra a szortyogásra, amellyé a rádió gyöngülő elektromos energiája alakította a bemondó hangját, egyszer csak kiáltást hallott, Vak vagyok, azután valami nagy zajjal nekicsapódott a mikrofonnak, (...) s hirtelen néma csönd lett. Az egyetlen rádióállomás, amit a készülék ott bent fogni tudott, elhallgatott. A fekete kötést viselő öregember még hosszú ideig odaszorította fülét az immár hasznavehetetlen dobozkához (...), De megérezte, tudta, hogy nem hangzik föl többé. A fehér kór nemcsak a bemondó szeme világát vette el. Mint a fütőtűz, gyorsan és sorban elért mindenkit, aki a rádióállomáson tartózkodott. A fekete kötést viselő öregember a földre ejtette kezéből a rádiót. Az elvetemült vakok, ha elrejtett értéktárgyak után szimatolva megjelennek, igazolva látják majd, ha ugyan gondoltak erre, hogy miért is nem számították az értéktárgyak közé a tranzisztoros rádiókat. A fekete kötést viselő öregember a fejére húzta a takarót, hogy nyugodtan sírhasson.   

A teljes fejezetre jellemző előző részletünk: nagyon lassan halad, életbölcsességeket citál, aprólékosan feljegyez minden momentumot, ad az olvasónak időt, hogy belehelyezkedjünk egy-egy jelenetbe, helyzetbe. Számomra pont emiatt megható, magkapó. Talán a manapság született írások kevésbé törekszenek erre a lassú haladásra, letisztultságra. Csapongóbb, kapkodóbb sok esetben a kortárs, például magyar irodalom.

2. Az orvos feleségének esti sétája és az általa tapasztaltak töltik ki a fejezet fennmaradó részét. Emberi, realista, enyhén szomorkás részlet, ami szereplőnk élethelyzetében tökéletesen érthető. Van benne kétely, önmarcangolás, próbál értelmet keresni kiváltságos helyzetének, nem jár sikerrel. Egyértelmű ez a belső öntépelődés is. Saramago hagyja szereplőjének feltenni a kérdéseket, majd ő magyaráz, interpretálja a tudatot ellepő, a kedélyt gyengítő gondolatokat.

Mire jó az, hogy látok. Arra volt jó, hogy megismerje azokat a borzalmakat, amelyeket soha addig elképzelni sem tudott, arra volt jó, hogy meg akarjon vakulni, inkább a semmi, mint ez. Elővigyázatos mozdulatokkal felült az ágyán. 

Mezítláb indul sétálni, hogy semmi neszt ne okozzon. Tudjuk milyen mocskos a padló, ez a viszolygás bennem a fejezet végéig megvolt. Mindenfélét lát, mindent megoszt velünk, csendesen szemlélődünk az éjszakában. Lát egy nagyon fiatal párt szeretkezés közben, rokonszenvet érez irántuk: roppant tapintatosan csinálják, szinte teljes diszkrécióra törekedve, a szenvedélynek csak a csúcspontján nem tudják visszatartani a 'sóhajtásokat és nyögéseket', 'két tapintatos ember a teljes nyilvánosság előtt'. Rokonszenvet érez irántuk, annyira fiatalok még, legszívesebben odaszólna nekik:

Ne is törődjetek azzal, hogy itt vagyok, én is tudom, hogy mit jelent ez, folytassátok csak, lehet, hogy valamiféle részvét volt, Még ha a legnagyobb gyönyörűségnek ez a pillanata egy egész életen át tart is, soha nem válhattok eggyé ti ketten.

Megintcsak egy életbölcsesség. Utánagondolunk, hogyan kerülhettek ők ide: valamiféle csodálatos véletlen folytán megtalálták egymást itt az épületben, vagy együtt jöttek eleve? Randevúztak, például moziba mentek, és ott megvakultak mind a ketten? Ez a valószínűbb, nem kellett tehát elválniuk egymástól, épp úgy mint az orvos és felesége. 

Kimegy az udvarra, tanúja lesz, ahogyan az őket őrző katonák éppen váltják egymást. Leül a földre, közel az épülethez, tudja, ha fenyegetően közelítene a katonákhoz, csak a parancsot teljesítené a szolgálatban lévő az ő lepuffantásával. Leül a földre, két karjával átfogja a lábát, állát a térdére támasztja. Melankólikus tehetetlenség vesz rajta erőt. Nem sokáig maradhat így, az őrségben álló egy zseblámpával pásztázza. Amikor a fény a szemébe világít nem mozdul, nehogy gyanúra adjon okot, de a katona kibiztosítja a fegyverét, ehhez le kell eresztenie a lámpát, ebben a pillanatban az orvos felesége lassan feltápászkodik, és visszahúzódik az épületbe.

Elmerészkedik a rabló vakok kórterméhez, ahol egyetlen ember áll őrt, egy bot segítségével: ütemesen maga elé tartja, és vízszintes irányban, lassan lóbálja. De a látó asszony simán ki tudja kerülni. Hallják egymás lélegzését, érzik a közelséget, de a vak őr, nem biztos abban, hogy érzékei nem csapják-e be. Tehát mégsem riasztja a többieket, sőt leül egy ágyra, és elnyomja őt a feltartózhatatlan álom. Az orvos felesége nem viszonyul ellenségesen ehhez az emberhez, felméri hányan lehetnek az erőszakoskodók, és visszaindul a sajátjaihoz. 

Gyönyörű részletek, csodálom ezt a fejezetet, minden apró mozzanatával együtt. Azt gondolom, egyike azon epizódoknak, melyek miatt a Vakság emélkezetesen jó könyv marad számomra.  

Szólj hozzá!

2008.10.19. 12:00 Scala

Vakság (12.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról') /1995./

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

Előzmény: Vakság (11.)

Folytatjuk a kilencedik fejezetet.

Aznap amikor az orvos felesége hosszas töprengés után úgy dönt, mégsem fedi fel, hogy ő lát, a reggeli elosztásánál komoly probléma veszi kezdetét: a vakok egy bizonyos csoportja nem hagyja a bevett rend szerint elosztani az ennivalót, szerintük mátol fogva aki enni akar, annak fizetnie kell. A dobozokat körbeállják, testekből álló falként elzárják, az első beszámolók szerint furkósbottal is felfegyverkezve.   Saramago annak a kórteremnek a tapasztalatait követi velünk végig, ahol az orvos és felesége töltik mindennapjaikat. Először értetlenül fogadja mindenki a jelenséget, az orvos szerint valami félreértésről lehet szó, csak beszélni kell ezekkel az emberekkel, hogy rendeződjék az ügy. A többi kórteremból is tódulnak ki a vakok, ebben a tömegben próbálnak együtt maradni, velük megy az asszony is, aki lát, és az előcsarnokba érve, a következőket osztja meg velünk:

(...) rögtön megértette, hogy semmiféle diplomáciai tárgyalás nem lehetséges, és valószínűleg nem is lesz lehetséges soha. Az előcsarnok közepén, az élelmiszeres ládák körül vakok sorfala állt, botokkal és ágyvasakkal fegyverkeztek fel, s ezeket úgy tartották maguk előtt, mint szuronyokat vagy lándzsákat, szembeszállva az őket ostromló vakok elszántságával, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak meg áthatolni a védelmi vonalon, némelyek abban a reményben, hogy találnak egy rést, egy gondatlanságból rosszul becsukott kiskaput, felemelt kezükkel védekeztek az ütések ellen, mások négykézláb csúsztak-másztak, egészen addig, amíg neki nem mentek ellenségeik lábának, akik a hátukra mért ütésekkel és rúgásokkal fogadták őket. 

Egyesek az intézetet őrző katonák segítségében reménykednek, kiáltanak is nekik, de ők úgy tesznek, mintha nem hallották volna. A hadsereg hozzáállása a belül történtekhez a most következő idézet első mondatában foglalható össze:

Ha egymást gyilkolják, annál jobb, kevesebben maradnak. A vak asszony rekedtre ordította magát, ahogy a valamikori őrültek, ő is majdnem megtébolyodott már, de puszta kétségbeesésében. Végül rájött arra, hogy hasztalanul kiabál segítségért, zokogva visszafordult, s oda nem figyelve arra, hogy merre jár, hatalmas ütést kapott a fejére, amitől összerogyott. Az orvos felesége oda akart futni, hogy föltámogassa, de olyan nagy volt a zűrzavar, hogy lépni sem tudott.

Az orvos és felesége pozitív szereplők, ők a nyugodt, jóérzésű értelmiségiek, akik intelligenciájukkal, valamifajta karizmával - amit az orvos vaksága ellenére is megőrzött -, vezetik a kórteremükben élőket. A többiek hallgatnak rájuk, és nem félnek elismerni hogy az orvost vezetőjüknek tekintik. A kórteremben élőket fokozatosan összeszokott, értelmes együttélési szabályokról meggyőzhető (például: van egy napi rutin az élelemelosztásban, a leghátul elhelyezkedő ágyak birtokosai mennek a dobozhoz legelőbb, a legközelebbiek csak a végén; tülekedés, lökdösődés és kellemetlenségek nélkül), segítőkész (a sötétszemüveges lány a mamáját szólongató kisfiúnak adja ételadagja nagy részét, együtt alszik vele, nyugtatja, így próbálván pótolni a gyermek anyjának hiányát), unalmas óráikban egymásnak történeteket mesélő  (például a ki hol volt amikor vakká lett), rádiót hallgató csoportnak mutatja be. Kénytelen-kelletlen kerültek ide, de ebben a szoros összezártságban sem nyomasztó a légkör. Nem boncolja ennek okait Saramago, pusztán a leírások sugallják, hogy abban a teremben jóérzés, megértés, egymás felé fordulás, intelligencia, és emberiesség jellemzik a hétköznapokat. Szép világot sugall, igazi megpróbáltatások között toleranciát, türelmet. Azok az általam oly fontosnak tartott egyetemes emberi érzések, - szerintem európai szemszögből -, de megjelennek. Az olvasót ezzel el is ringatja, kompenzálja az alapvetően rémes történetet. Jól teszi, erre nagy szükség van bármely remekműben: legyen az film vagy könyv, a kizárólagos, túlzásba vitt, életidegen szörnyűséghalom nem éri el célját.

A Vakságban az a csodálatos, hogy a tökéletesen fiktív keretek között életszerű, emberi, zárt rendszerű regény, amelybe az olvasó képes belehelyezni magát. Nincs rosszabb számomra, amikor egy írással sem azonosulni, sem attól elidegenedni nem lehet. Mesele (blogerina, recenziókat közöl a KönyvesBlogon) használta egy rossz könyvről írt post címében: 'kilökdös, majd visszaráncigál'. A Vakság nem ilyen regény, az első fejezetben körbefont bennünket hangulatával, azóta - nagyon ügyes praktikákkal - nem enged el. Halad a történet, mi is sodródunk, a diktált ritmusban. Sokat kritizálják Saramagot nyilatkozatai, politikai hovatartozása miatt, de legtöbbször azt is kiemelik, hogy mindez regényeiben nem domináns, sőt írásainak csodálóit meg is döbbenti. Megerősíthetem, a legteljesebb mértékben konszolidált, jóérzésű, inkább elégikus hangot és gondolatokat használ az általam eddig olvasott művekben. Számomra ezt a Vakságban az orvos és feleségének alakja,  hozzáállásuk az eseményekhez, problémákhoz, az általuk az elmegyógyintézet falai között kialakított életritmus, és sugallt magatartás-minta testesíti meg. Döbbenetesen szép lecke mindannyiunknak. Ezért is jut eszembe a könyv, amikor várok soromra a postán: nagy teremben, tömegben ülök, nézelődöm, látom a nénit a járókeretével, hallom - nem örülök neki egyáltalán, de mellettem ülnek, és hangosak - két kollégista vagy nővérszálláson lakó lány beszélgetését, kicsit idegesítenek. És eszembe jut a Vakság. Mit tennék én, ha hirtelen - bármilyen okból - ezekkel az emberekkel összezárva kellene akár csak egy fél napot eltöltenem? Pánikban, gondban-bajban, kellemetlenségben. Korábban írtam már, kívánom, hogy minél szélesebb körben ismerjék a művet.

Mi olvasók, főként az orvos feleségének szemével követjük végig a történetet, ő abszolút kulcsszereplő, sokban hozzájárul férje vezető szerepének kialakulásához is. Külön izgalmas, ahogyan egyensúlyoznia kell többfajta szerepkörben: mint feleség tartani a lelket párjában; tapintatosan irányítani őt, és a velük összezártakat; mindemellett okosan titkolni különleges képességét, hiszen a lelepleződés személyére nézve igen sok kellemetlenséget vonhat maga után. Kezdettől fogva azért vállalta a szerepet, hogy ne szakítsák el a férjétől, de nem volt világos mire válalkozik, és kételyek gyötörhetik, ki fogja-e bírni. Közben tudjuk, milyen nyomasztó ott élnie, reggelente, ébredés után első kötelessége próbálgatni: lát-e (még?), aznap is, vagy titkos helyzeti előnyüknek befellegzett.

Vajon ez a csoport azért ilyen, mert van köztük ez az asszony, aki lát, és mindez kihat a kórteremre? Azaz, ha az embereket sújtó fehérvakságot metafóraként fogjuk fel: van egyvalaki aki másképpen lát, tisztán lát, ennyire nagy különbséget jelent? A többiek elkorcsosulnak: itt a fejezetben van például egy tömörülés, amely erővel, fegyverrel akar hasznot húzni a többiek nyomorúságából. Kihasználva valami helyzeti előnyt, mohón kapva az alkalmon, hiába is próbálnánk szépíteni: zsákmányolnak. Vajon miért nem a mi kórtermünkben élőknek jutott eszébe a dolog? Pedig képességeink, adottságaink nekünk lennének a legjobbak: egy, mindkét szemére tökéletesen látó szuperharcos. Vajon az orvos vezető szerepe, karizmája, az általa sugallt magatartás-minta miatt? Vagy mert náluk lakik az a személy, aki mindegyik között a legbátrabb, önzetlenebb, és egy önzetlen, jóérzésű személy, nem lesz másokat vezető főgonosszá? Mert ez az asszony mindent lát, tisztán, és máshogyan mint a tömeg, tud az a csoport emberhez méltó életet élni? Egyelőre nem tudnám megválaszolni a kérdést, hogy mit sugall a regény. Talán még nem is kell, most járunk a közepénél.

Bekúszik többször a könyvről szóló gondolataim közé, hogy eredeti nyelven művének Saramago az 'Esszé a vakságról' címet adta. Felveti a kérdéseket, megkísérel néhányat megválaszolni is: talán sikerül, ha nem az sem olyan nagy baj hozzáállással. Semmit nem erőltetve, de autentikusan: ahogyan ő látja, ahogyan azt értékrendje, élettapasztalata, fantáziája, zsenije diktálja. Számomra pont attól zseniális, hogy stílusa ennyire visszafogott marad: mondanivalójában, szerkezetében, technikájában letisztult, gyönyörűen megírt, az emberi méltóságot, esendőséget legteljesebb mértékben szem előtt tartó, valódi irodalom. 

Lekerekítve a fejezetet, összefoglaló, mi történik itt még: a rablók közül az egyik pisztollyal rendelkezik, amit nem is fél használni, a levegőbe lő, stukkódarab válik le a mennyezetről, valódi töltények vannak tehát a fegyverben. A banda akarata, hogy az áldozatok minden fellelhető értéket kórtermenként gyűjtsenek össze, ennek ellenében kaphatnak ennivalót. Mindent: jegygyűrűt, fülbevalót, készpénzt, órákat. Mindent egyszerre, aztán majd eldől ennek fejében mennyit ennivalót érdemelnek. Az átadás után ellenőrzést tartanak, és jaj annak akinél egy aprócska pénzdarabot is találnak.

Felemelte a karját és újra lőtt. Még egy kevés stukkó lehullott. A te hangodat pedig, mondta a pisztolyos vak, nem felejtem el, Én sem az arcodat, felelte az orvos felesége.   

Az utolsó mondat jelentőségére 'látszólag' nem figyel fel senki. Képtelenség volt, és amúgy is a kórtermükbe visszajutással vannak a vakok elfoglalva, hogy minél hamarabb újságolhassák a sötét fejleményeket a hátramaradtaknak.  

Egy hét múlva folytatjuk.

3 komment

2008.10.14. 17:03 Scala

Vakság (11.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

Október 15. A Fehér Bot Világnapja, a mai bejegyzést erre figyelemmel ajánljuk!

 

Vakság : a film (3.)

Előzmény:

Vakság: a film (1.)

Vakság: a film (2.)

Érdemes végignézni a beharangozó trailert, trailereket. Bár lelő több fontos fordulatot /spoileres -- ezt amúgy nem szeretjük/, jó képet ad arról, milyen megközelítésben készült a film. Nyomasztó, ahogyan egy megapolisz borzongva szembesül önnön tehetetlenségével. Kíváncsi lettem. 

Alábbi cikk Onozó Róbert tollából jelent meg, az origo.hu-n, aki jelen volt a Vakság film cannes-i bemutatóján. "

  

 

(...) a bő másfél hetes cannes-i filmfesztivál a vizuális élmények Mekkája, mind a filmdömpinget, mind a rendezvény látványos helyszínét és külsőségeit illetően. Tovább lehetne gondolni az alaptematikát, és elképzelni a francia üdülőhelyre tódult filmvilág apraja-nagyját a látás értékes képességének elvesztése esetére, hiszen a Vakság pontosan erre a meglehetősen pesszimista ötletre épül, miszerint egy titokzatos, soha meg nem nevezett kór következtében mindenki megvakul.

 

Az apokaliptikus metafora nem újdonság a vásznon, sőt, akár egy nyári blockbuster témájául is szolgálhatna, de a brazil rendező végeredményben lényegesen szűkebb réteget céloz meg, bár a regény naturalista megközelítéséből adódó kockázatokat nem vállalja fel teljes mértékben. A Vakság ugyanis azon kívül, hogy bemutatja civilizációnk seperc alatt bekövetkező összeomlását és lehetséges újraszerveződését (nem véletlenül emlegették a sajtótájékoztatón például A legyek urá-t), olyan undorító részletességgel taglalja az egyik fő emberi érzék elvesztése révén való elállatiasodást, hogy az a vásznon szinte vállalhatatlan lenne. Aki olvasta Saramago megdöbbentő vízióját, nagyjából a Salo, avagy Szodoma 120 napja szintű sokkra számíthatna. Erről persze szó sincs; a Vakság egy közepesen bátor hollywoodi produkció nemzetközi koprodukcióban. A nemzetközi jelleg azért is érdekes, mert a távol-keleti, színesbőrű és latin főszereplők is azt sugallják, hogy a képzeletbeli - meg nem nevezett - nagyváros bárhol lehetne és a káprázatos, de ritkán használt városképeken mecsetek és nyugatias felhőkarcolók keverednek.

A nézőpont viszont következetlen a "fehér vakság" ábrázolása és a külső szemlélő (illetve az egyetlen látó, Julianne Moore) számára látható rémes valóság között. Ezt helyenként ötletes technikai megoldások kompenzálják, de a felesleges narráció (Danny Glover abban a szerepben, amit szinte száz százalék, hogy eredetileg Hollywood kedvenc bölcs, öreg, afroamerikai narrátorának, Morgan Freemannek szántak) lusta megoldás. A mellékszereplők egyébként szinte egytől-egyig telitalálatok, bár Julianne Moore mellett nem sok lehetőségük van kibontakozni, leszámítva Gael García Bernal karizmatikus főgonoszát, akihez az egyetlen, a könyvben nem szereplő (nagyon fekete) humoros jelenet is kapcsolódik. Ferdando Meirelles egyébként elmondta azt is, hogy már tíz évvel ezelőtt szerette volna megvásárolni a megfilmesítés jogait, de Saramago akkor arra hivatkozva mondott nemet, hogy a film műfaja nem alkalmas arra, hogy helyettesítse az olvasó vadabb képzeletét. Ez a korrekt, de kompromisszumos adaptáció senkit nem fog meggyőzni ennek ellenkezőjéről."

A kilencedik fejezet (160-179. oldal)

Éppenséggel kapóra jött a fentebbi cikk, mi is ott tartunk a regényben, ahol az élettani, mindennapos kis és nagy események részletes, naturalizmusba hajló leírása olvasható. Megerősíthetem, igen merész rendező sem jelenítené meg vásznon a leírtakat. A film és az irodalom eszközei különbözőek, ennek figyelmenkívül hagyása nem művészet, sokkal inkább dilettantizmus. Hogyan is lehetne képernyőn, legfeljebb két órás filmben visszaadni tízoldalnyi leírását annak, hogy gyomorforgató körülmények között élnek a vakok, segítség, takarító személyzet és főként működő vízvezetékek nélkül? Mind a kétszáznegyven vaságynak van gazdája az elhagyott, kiürített volt elmegyógyintézetben. Több vak is van, kinek már nem jutott hely, ők a földön alszanak. A szerző szavaival élve:

Nincs mégoly burjánzó, hasonlatokat, képeket és metafórákat bőven termő képzelet, amely kielégítően, minden apró részletében le tudná írni azt a mocskot, ami itt összegyűlt.

 A vécék állapota annyira siralmas, hogy e bűzös odúkat Saramago a pokol emésztőgödreihez hasonlítja. Sajnos a folyosók, és a többi átjárásra szolgáló helyiség is átváltozott klozettá. Eleinte csak alkalmilag, a hirtelen támadó szükség miatt, majd takarítás hiányában rendszeresen. Az újonnan vakká lett emberekben a tudat, hogy más sem látja őket, felszabadította a szégyenérzetet és higiéniai igényességet.

Nem érdekes, úgysem lát senki, és azontúl nem törődtek semmivel.

Amikor pedig az eredeti illemhelyekhez eljutni érthető okokból lehetetlenné vált, a vakok a hátsó udvart kezdik ürítés céljára használni. Ahová - emlékezzünk vissza - az első vak csoport halottait temette el. Járni már mindenhol csak "az ezerszer megtaposott ürülék egybefüggő szőnyegén" lehet. A sok egybezárt ember is feszélyezőleg hat, a tapintatosabb vakok egész álló nap visszatartják szükségleteiket, hogy feltételezhetően éjszaka - ezt abból szűrik le, mikor csendesednek el a többiek - nekiinduljanak,

(...) kezüket a hasukra nyomva, vagy két lábukat összeszorítva, hogy találjanak háromarasznyi tiszta területet, (...)   

A levegő gázokkal, áporodottsággal és bomlástermékekkel már a maximális mértékben telítődött. Hullámokban érkezik a különböző helyekről a "dögletes bűz" és a "hányingert keltő kipárolgások" sora. Mindehhez adódik a kétszázötven ember izzadtságban pácolódott testének szaga, napról-napra mocskosabb ruhái, nem ritkán ürülék szennyezte ágyneműje. A kormány pedig látszólag gondoskodott mindenről, naponta tájékoztatnak a hangosbemondón a tisztálkodószerek használatának előnyeiről, továbbá hogy telefonon lehet kérni bármit, ha kifogyott a készlet. Szappan, lúg és mosópor tehát lenne, csak használni nem tudja őket senki.

(...) pedig ott igazából egy erős vízsugárra lett volna szükség, amelyik eltakarítja az összes ürüléket, meg egy vízvezetékszerelő brigádra, amelyik megjavítja a vízöblítéses vécéket, azután vízre, sok-sok vízre, ami magával sodorja a szennyvízcsatornákba azt, ami oda való, utána pedig, könyörgünk szemekre, csak néhány szemre, egy kézre, amely képes vezetni és irányítani bennünket, egy hangra amely azt mondja, Erre. Ezek a vakok, ha nem sietünk a segítségükre hamarosan állattá válnak, és ami még rosszabb, vak állattá.

 A helyzet leginkább a mindezt titkon látó hölgyet ejti kétségbe. Úgy érzi, nem bír tovább tűrni; színlelni, hogy nem lát, nézni ölbe tett kézzel a "töménytelen nyomorúságot". Érthető, hogy ő is kezd a maga korlátaihoz érkezni. A vakok közti viták, szánalmas verekedések, az őrület határára sodorják. Férje, az orvos próbálja nyugtatni, és bölcsen felhívni figyelmét, milyen bonyodalmakba sodorná magát egy a coming out-tal: hamarosan csak a rabszolgájává válna a többieknek, mindenki elvárná, hogy gondot viseljen rá, sőt összes problémájukat oldja meg. Széleskörű ápolói feladatok teljesítését, orvosi szakértelmet, valamint  robothoz hasonlítható állóképességet várnának el tőle.

(...) kiabálnak utánad, amikor alszol, és sértegetnek, ha késel. (...) Lesznek majd olyanok, akik gyűlölnek azért, mert látsz, ne hidd, hogy a vakságtól jobbak lettünk. 

Vitatkoznak, fojtott hangon, a nő nem akar a kényszer-tehetetlenségben maradni, férje végül rábízza a döntést.

Azt teszed, amit a legjobbnak látsz, de ne feledd el, hogy mi vakok, egyszerűen csak vakok vagyunk, vakok, szép szavak és szánalom nélkül, a világtalanok könyörületes és festői világának befellegzett, ez a vakok kemény, kegyetlen és könyörtelen világa.

Elhatározza, hogy másnap bejelenti a tényt, miszerint ő lát. El kell döntenie, hogy a kezdetektől változatlanul fennálló látásról, vagy egyfajta 'visszaszerzett' látásról számoljon be, ünnepélyesen, nagy csinadrattával, avagy tapintatosan, mintha nem is kellene fontosságot tulajdonítani az ügynek. Csakhogy ezen a hajnalon is ébredeznek a vakok, mozgolódni kezdenek, beindul a napi rutin, világosodik a terem, és az orvos felesége szembesül a leküzdhetetlen, orrfacsaró valósággal.

Micsoda eszement dologra akarok vállalkozni (...), mégha nem is követelnék meg tőlem, hogy kiszolgáljam őket, és ez egyáltalán nem biztos, én magam nem bírnám ki, hogy ne álljak oda mosni, takarítani, és mennyi ideig tartana az erőm, ez nem egyetlen embernek való munka.

 

Külön bejegyzésben folytatjuk...

9 komment

2008.09.27. 14:30 Scala

Vakság (10.)

 

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

 

Szörnyű, de tény, hogy két hosszú hónapot - a július-augusztusit - kihagytam Vakság fronton, ami az olvasónaplót illeti. A rajongó tömegektől ezúton kérek elnézést!

Vakság: a film (2.)

 

Korábban volt: Vakság: a film (1.)

Kezdésképpen néhány érdekes tudnivaló a hamarosan mozikba kerülő filmről, ami az idei Cannes-i filmfesztivál nyitó darabja volt. A teljes cikkhez ide klikk.

Szószerint idézem, érdemes megfigyelni hogyan lesz egy Nobel-díjas regényből film, és mit művelnek még vele az úságírók is. Brrrr. Szóval:

A Vaksággal nyílt meg a fesztivál

 

A francia Riviérán május 14-én kezdetét vette a 61. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál. (...)

A fesztivált egy izgalmas filozófiai thriller, a Vakság nyitotta meg, amely egy vírus miatt megvakított brazil állam lakosságáról szól. A film a brazil író, José Saramago regényének, A vakok városának filmadaptációja (kiemelés tőlem, a szerk.), s az írót már Fernando Meirelles rendező is kérte már, hogy járuljon hozzá a megfilmesítéshez, de őt elutasította. A 10 évvel ezelőtt alig ismert forgatókönyvíróként feltűnt kanadai McKellarnak azonban sikerült meghódítania Saramago szívét, akinek átadta a könyvéből készített forgatókönyvét és ennek láttán az író mégis hozzájárult, hogy könyvéből mozifilm készüljön, amelyet végül Meirelles rendezett. A Vakságban egy vírus miatt sorra megvakulnak az emberek, amint egymással kapcsolatba kerülnek. A névnélküli brazil államot, ahol angolul beszélnek, karantén alá helyezik. A film nem szenvedések története, hanem inkább a társadalomról szól, arról, hogy ki, hogyan reagál a vírus miatt mindenkit egyenlő jogúvá tett változásokra. A vakság az emberiség kollektív büntetéseként tűnik fel, amely megtanít, hogy kell másokat látni.

A kínos tárgyi tévedésen túl ('brazil író' hahahaha), ez akkor valami más írásnak az adaptációja?! Jelentősen átírták, és szerintem megint majd a lényeg veszik el. Már most felíratom nyugtató piruláimat a mű megtekintésének napjára... csak mit mondjak a háziorvosnak?!

Kedves magyar filmújságírók, szerkesztők, lektor, no meg akit illet, a cikkek leadása, megjelenése előtt továbbra se nézzenek utána miről írnak (fordítanak), véletlenül se olvassanak szépirodalmat, és pláne ne érdeklődjenek az alapműveltséghez igen csak hozzátartozó irodalmi Nobel-díjasok után; a lista végül is csak két kattintással hozzáférhető... Csak így tovább; (Előre is pardon) ez így f*sza! 

Dühöngésnek ennyit, folytatjuk a portugál író regényének tüzetes vizsgálatát.

A nyolcadik fejezet (140-160. oldal):

Az elbeszélésmódot és történetszövést tekintve "technikai jellegű fejezet". Össze van szerkesztve, értelmes gondolatok sorozata, de egy csöppet favágós.

Mindenestre ismerjük el, hogy nem ugyanaz, ha harminc embernek kell ennie abból, ami tíz embernek elegendő, mintha kétszázhatvan részre kell elosztani azt az ennivalót, amit kétszáznegyvennek szántak. A különbséget szinte észre sem lehet venni. Nos, ennek a a megnövekedett felelősségnek a tudatos felismerése és talán, ami egyáltalán nem lebecsülendő föltételezés, az újabb zavargások kirobbanásától való félelem szerepet játszott a hatóságok viselkedésének a megváltozásában, az ennivalót ugyanis időben, pontosan és a szükséges mennyiségben küldték.

Mindent összegyűjtöttek, a kisebb tárgyakat belecsúsztatták a nagyobbakba, a koszosabbakat a kevésbé koszosakba, ahogyan ezt egy olyan ésszerű egészségügyi szabályozás megköveteli, amely éppannyira ügyel a maradék és a hulladék összegyűjtésének lehető legnagyobb hatékonyságára, mint az elvégzendő munkához szükséges erőfeszítés gazdaságosságára. (...) A vizsgált esetben úgy látszik, hogy a kórterem végében lévő vak asszony pedagógiai tevékenysége döntő hatással volt, mert ez az asszony, a szemorvos felesége, fáradhatatlanul, újra meg újra elmondta nekünk, Ha arra nem is vagyunk képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk teljességgel állatok módjára, annyiszor elismételte, hogy a kórterem többi lakója végül jelmondattá, bölcsességévé, lételvvé, életszabállyá alakította át azokat a lényegében egyszerű és elemi szavakat.  

Realista elemzések, bölcselkedés, hírek a külvilágból, rádióhallgatás, zene és festőművészet.

A keresőgomb továbbra is csak zörejeket csalt elő a kis dobozból, azután megállapodott, egy dal hallatszott, egy jelentéktelen dalocska, de a vakok lassan közelebb léptek, nem ütköztek egymásnak, azonnal megálltak, amint úgy érzékelték, hogy valaki előttük van, és ott álltak egy helyben, hallgatták, tágra nyílt szemmel figyelve az éneklő hangot, volt, aki sírt, úgy ahogy valószínűleg csak a vakok tudnak sírni, a könnyeik egyszerűen csorogtak lefelé, mint egy forrás vize.

A távoli múltban a hasonló igazságokat és metafórákat az átlagemberek törhetetlen optimizmusa olyasféle mondásokba sűrítette, mint Semmi sem tart örökké, vagy az irodalmiaskodóbb formát öltő, Minden rossznak vége szakad egyszer, ezek olyan felülmúlhatatlan életbölcsességek, amelyeket az élet és a sors árnyoldalait megtapasztaló emberek fogalmazhattak meg, és ha ezek eljutnak a vakok földjére, akkor olyanformán kell olvasni őket, Tegnap láttunk, ma nem látunk, holnap meglátjuk, és a mondat utolsó harmadát finoman kérdő hangsúllyal ejtjük ki, mintha az óvatosság az utolsó pillanatban úgy döntött volna, hogy a reményteljes lezáráshoz mindenesetre hozzáteszi a kétség elbizonytalanító megbicsaklását.

A viták nyilvánvaló haszontalanságának egyöntetű élménye és az ülések során néhány, egyik pillanatról a másikra megvakult szónok, aki azt kiabálta, Vak vagyok, vak vagyok, arra ösztönözte az újságokat, a rádiót és a televíziót,(...) amelyek a különféle szenzációkból, mások szerencséjéből és szerencsétlenségéből éltek, és eszük ágában sem volt, hogy egyetlen olyan alkalmat is elszalasszanak, amikor élőben, a helyzetből fakadó drámaisággal lehetett megjeleníteni mondjuk, egy szemgyógyász professzor váratlan megvakulását.

Őszintén szólva csak az utolsó másfél oldalnál éreztem át, ez ugyanaz a zseniális könyv, amit eddig vizsgáltunk. A rövid részlet később, a feldolgozási idő során, vissszahat, kisugárzik, és az előtte lévő öt oldalas parabola is értelmet kap.

A közlekedés teljesen kaotikussá vált, felelte a fekete kötést viselő öregember, és belekezdett a részletekbe, a különböző esetek és balesetek felsorolásába. Amikor első alkalommal vakult meg egy autóbuszvezető menet közben (...) az emberek egyik pillanatról a másikra nem szálltak autóbuszra, s azt mondták, hogy inkább vakuljanak meg, mint hogy meghaljanak azért, mert mások megvakulnak. (...) Két pilóta egyszerre bekövetkező vaksága miatt nemsokára egy utasszállító repülőgép is darabokra hullott és kigyalladt a földetérés pillanatában, az utasok és a személyzet valamennyi tagja meghalt., noha ebben az esetben mind a berendezések, mind az elektronika tökéletesen rendben volt, ahogy az egyetlen túlélő, a fekete doboz vizsgálata megmutatta. Egy ilyen méretű tragédia nem ugyanaz, mint egy közönséges autóbusz-baleset, s az lett a következménye, hogy még aki remélt, az is elveszítette minden reménységét, és attól fogva egyetlen motor hangját sem lehetett hallani, egyetlen nagy vagy kicsi, gyors vagy lassú kerék sem lendült mozgásba. 

(...) Elfacsarodott az ember szíve, amikor látta, ahogy neki-nekimennek az elhagyott autóknak, összeverik a sípcsontjukat, volt, aki elesett, és így siránkozott, Van itt valaki, aki segítene, hogy fölálljak, de olyanok is voltak, akik kétségbeesésükben vagy a természetük folytán durván káromkodtak és ellökték a jóindulatú kezeket, amelyek a segítségükre siettek, Hagyjon már, nemsokára magára is sor kerül, és ilyenkor az együtt érző ember megijedt, elmenekült, elveszett a sűrű fehér ködben, váratlanul tudatára ébredve annak a veszélynek, amelybe a jósága sodorta, ki tudja, hogy néhány méterrel odább nem vakul-e meg. 

Ma, két nappal a fejezet elolvasása után, egyre jobban tetszik a zárómegoldás, hullámoznak át rajtam az érzelmek, mondhatjuk akár katarzisnak; a zárófestmény-halmazat miatt pedig, le a kalappal. A teljes fejezet létjogosultságát számomra az utolsó két oldal /és talán azt közvetlenül megelőzőek/ adják!

Van egy ötletem, szólt a fekete kötést viselő öregember, játsszunk valamit, hogy gyorsabban teljen az idő, Hogyan lehet úgy játszani, hogy nem látjuk, mit játszunk, kérdezte az első vak felesége, Nem lesz igazi játék, csak annyi, hogy mindegyikünk elmondja, pontosan mit látott abban a pillanatban, amikor megvakult, Kínos is lehet, jutott valakinek az eszébe, Aki nem akar részt venni a játékban nem vesz részt, de kiagyalni nem szabad semmit.
(...) Az én esetem, mondta a patikussegéd, egyszerűbb volt, hallottam, hogy sorra vakulnak meg az emberek, és arra gondoltam, milyen lenne, ha én is megvakulnék, becsuktam a szemem, hogy kipróbáljam, és amikor kinyitottam, vak voltam, Olyan, mint valami parabola, jegyezte meg az ismeretlen hang, ha vak akarsz lenni, vak leszel. Elhallgattak.
(...) Elmondom én is a magamét, ha már nincs senki, mondta az ismeretlen hang (..) Utoljára egy képet láttam, Egy képet, ismételte a fekete kötést viselő öregember, és hol látta, Múzeumba mentem, egy búzaföldet ábrázolt, varjakkal és ciprusfákkal meg egy nappal, amelyik úgy nézett ki, mintha más napok darabjaiból rakták volna össze, Ez úgy néz ki, mintha egy holland festette volna, Azt hiszem igen, de volt ott egy mélybe merülő kutya is, a szerencsétlen már félig belesüppedt a földbe, Ez csak egy spanyol műve lehet, előtte senki sem festett meg így egy kutyát, utána pedig már senki sem mert, Valószínűleg volt egy szénával megrakott lovaskocsi is, amelyik éppen átkelt egy patakon, Látszott-e egy ház jobb felől, Igen, akkor egy angol festette, Lehet, de nem hiszem, mert volt rajta egy asszony is ölében egy csecsemővel, Csecsemőt ölben tartó asszony majdnem minden képen látható, Valóban, már én is megfigyeltem, Én azt nem értem, miképpen jelenhettek meg egyetlen képen olyan különböző festők annyira különböző festményei, És volt ott néhány falatozó ember, Annyi ebédet, uzsonnát és vacsorát tart számon a művészet története, hogy ebből az egy jelzésből nem tudni ki evett, Tizenhárman voltak, hát igen, akkor könnyű a dolog, folytassa, Volt ott egy meztelen szőke hajú nő is, egy tenger színén lebegő kagylón, körülötte temérdek virág, Olasz, ez természetes, És egy csata, Ezzel ugyanaz a helyzet, mint az evéssel és a gyermeküket ölben tartó asszonyokkal, nem segít abban, hogy tudjuk ki festette, Halottak és sebesültek, Természetes, előbb vagy utóbb minden gyermek meghal és a katonák is, És egy ilyedt ló, kidülledő szemmel, Pontosan úgy, A lovak már ilyenek, és még milyen képek voltak ebben a képben, Többet nem tudok, éppen akkor vakultam meg, amikor a lovat néztem. A félelem megvakít, mondta a sötét szemüveges lány, Igaz szavak, már akkor vakok voltunk, amikor megvakultunk, a félelem tett vakká bennünket, és a félelemtől maradunk továbbra is vakok (...)  

 A jelen történéseit a művészet állandósága felől így megközelíteni nagyon kedves szívemnek. Az, hogy a legismertebb festők képeit sorolja fel, - először a huszadik századból, majd időben visszafelé haladva eljutunk a reneszánszig - mindenki számára érthetővé, elképzelhetővé teszi a metafórát.

Számomra egy olyan értelmezés is adja magát, amely az emberiség közös tudására, a kollektív örökségre utal, Somlyó György szavaival: "felkutatni a szorosokat, amelyek összekötnek a mindenki világtengerével"; mostanában foglalkoztat ez a téma.

Próbáltam összeszedni a festményeket, meghatározni ki lehet a Saramago által említett művész, de - szégyen és gyalázat -  nem jártam teljes sikerrel.  Sorrendben tehát csak a festők: Vincent van Gogh; Salvador Dali; lovaskocsi amint átkel a patakon ?!; asszony ölében a csecsemővel: Loge szerint Fra Filippo Lippi (de lehetne akár Leonardo da Vinci vagy Munkácsy Mihály is); Botticelli; Leonardo da Vinci; csatajelenet, sebesültek, ijedt ló kidülledő szemmel: ezek valóban mind a Guernicara utalnak. Elbizonytalanított a csökkenő időrend szabálya, de lehet tévesen gondoltam erre: miért is kellene, hogy bármilyen előírást Saramago magára, művészetére vonatkoztasson? Legismertebb képek között ugrál a képzelet!  Ezért is gondolom, hogy a Guernica az utolsó kép. Köszönöm Logenak a pótolhatatlan segítséget! :-)

Látványtár tehát:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nehéz egy-egy képre redukálni a leírtakat. Nem is ez lehetett - a Vakság regény eme fejezetében - a cél. Inkább egy olyan kirándulás az olvasó festményismeretében,  amit fentebb bemutatunk.

Továbbra is keresem az angol festő művét, amely egy szénával megrakott lovaskocsit ábrázol, mely éppen átkel a patakon... 

Szólj hozzá!

2008.06.28. 16:54 Scala

José Saramago: Vakság (9.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

A hetedik fejezet (117-139. oldal)

Az első 17 oldallal elaltatja figyelmünket a szerző, szokásos, várható életképek a bezártakról: késik a reggeli, az emberek az előző napi kimaradt étkezés miatt korán ébrednek, a türelmetlen hajnalban ébredők felkeltik a még hortyogókat.

Nos hát, a könyvekből, de még a inkább a mindennapi tapasztalatból tudjuk, hogy aki jókedvében kel fel kora hajnalban, vagy akinek szükségből kell felkelnie hajnalok hajnalán, az nehezen viseli el, hogy a jelenlétében mások édesdeden aludjanak tovább, s még inkább így van ez ebben az esetben, amelyről most szó esik, mert nagy különbség van egy olyan vak között,  aki alszik, és egy olyan vak között, akinek semmi haszna nincsen abból, hogy nyitva a szeme. 

Szívesen elidőzik a gyakorlati életbölcsességeknél Saramago. Sokat mosolyogtam a megállapításon, hogy a hajnali ébredők milyen türelmetlenül viselik a délig alvókat: találó. Anyukámmal például tökéletes aszinkronban vagyunk a bioritmus kérdésekben, és a ritka közös nyaralások első napjaiban muszáj vagyok áthangolni magam az övére - naná, hogy nincs valamilyen élhetőnek tekinthető kompromisszum kialakítására lehetőség... -, tehát nyári időszámítás szerint 20h 30 körül aludni menni, 5h-kor ébredni...  Puff neki. Mindezt kíséri egy ál-udvarias, ál-szerény, és ál-mártír felhangú mentegetőzés a részéről, "Nem szerettelek volna felkelteni, aludj csak nyugodtan", és pakol vagy kotor vagy keresgél hangosan, rendületlenül, tovább... Kizárólag a teljes igazság kedvéért hozom szóba, a hétköznapi programokat pedig a TV5 Monde csatorna "Questions pour un Champion" című adásához kell igazítani... :-)

Folytatva a hetedik fejezet boncolgatását: szinte önmagát mentegeti a regénynek ebben a részében elbeszélőnk: ő tudja, hogy ezek a gondolatok nem illenek történetünk mélységéhez, csak igyekszik sok mindent megvilágítani. Személyessé teszi ez a néhány kiszólás az olvasás élményét.

Ezek a lélektan körébe tartozó megfigyelések aprólékosságuk folytán látszólag nincsenek összhangban azzal a roppant méreteket öltő katasztrófával, amelynek megjelenítésével ez az elbeszélés fáradozik, csupán arra szolgálnak, hogy megvilágítsák, miért volt már ébren olyan korán valamennyi vak.

Hosszabb kirándulásokon, kórtermekben, laktanyában tapasztalható apró kis kellemetlenségek sorát éljük át. 

Itt nem csak tapintatos és jólnevelt emberek gyűltek össze, akad olyan faragatlan népség is, amelyik reggelenként, tekintet nélkül másokra, nagyokat köpve és szellentve könnyít magán, bár az is igaz, hogy a nap többi részében már nem jellemző rájuk ez a kirívó viselkedés, ezért aztán egyre jobban elnehezedett a levegő, ami ellen semmit sem lehetett tenni, mert az egyetlen nyílás az ajtó volt, az ablakokhoz senki sem tudott hozzáférni, olyan magasan voltak.  

Szinte kezdenénk unatkozni, amikor egy frenetikus oldal mindent megold és felszabadítja a történetet, hogy sodródhassunk tovább. Nézzük a fontos lépéseket, amelyekkel eljutunk odáig.

Végre megjön a reggeli, a hangszóróbeli hang nyomatékosan figyelmezteti a bezártakat az előírtak betartására, fegyelmezett mozgásra az udvaron, amikor átveszik az élelemmel teli dobozokat. Csakhogy aznap a katonák más helyre, az udvar közepére teszik le a csomagokat, nehogy a vakok által tájékozódásra használt kötéllel érintkezve, ők is elkapják a fehér kórt. A vakok közül sokan mennek ki az élelemért, vannak akik különösen nehezen tájékozódnak, a katonák nézik őket, dirigálnak nekik, valahogy így:

Gyerünk, gyerünk parancsolta az őrmester. A vakok egymásba gabalyodtak, megpróbáltak sorba állni, hogy rendezetten haladhassanak, de az őrmester odakiabált nekik, A dobozok nem arra vannak, engedjék el a kötelet, engedjék csak el, kanyarodjanak el jobb felé, jobbra, jobbra, hülyék, ahhoz nem kell szem, hogy valaki tudja, merre van a jobb keze. (...) A katonák legszívesebben célba vették és megfontoltan, hidegvérrel lelődözték volna azokat az agyalágyultakat, akik úgy bóklásztak erre-arra az orruk előtt, mint a sánta rákok, és lomha ollójukkal hadonászva keresték hiányzó lábukat. Tudták mit mondott aznap reggel az ezredparancsnok a laktanyában, hogy azt a problémát, amit a vakok jelentenek csak úgy lehet megoldani, ha fizikailag megsemmisítik valamennyiüket, most és a jövőben is, nem törődve a hamis emberiességi megondolásokkal, ahogy kifejezte magát, ugyanúgy ahogy levágják az elüszkösödött testrészt, hogy a test életben maradjon. (...) Néhány katona, (...) nemigen értette, (...) de egy ezredparancsnok szava ugyancsak képes kifejezéssel élve, annyit ér, amennyit nyom a latban, senki nem jut fel ilyen magasra a katonai ranglétrán, ha nincs igaza mindabban, amit gondol, mond és tesz.

A kialakult tolongásban, fejetlenségben és ijedtségben, ami a dobozok megtalálását illetve az egyik elveszett vak csoporthoz való visszatalását övezi, néhány telhetetlen a vakok közül magához ragad több dobozt, majd eltűnik vele. Így a reggeli megint nem annyi, amennyinek lennie kellene, de legalább van: tejeskávé, pirítós, margarin, és ennek mindenki örül, ha bosszúsan is gondol a minden bizonnyal kaján vigyorral tripla adagot habzsoló  "társakra".

Az epizód, amikor az egyik vak egyedül tántorog elveszetten, és egy hajszálon múlik lelövik, vagy életben hagyják: jól kiélezett, izgalmas de mégsem nyomasztó része a fejezetnek. Mindenkinek külön figyelmébe ajánlom!

Nem véletlenül vannak hosszú részletek a katonákról, el kell jutnunk ugyanis ide, ahol szerintem sok minden helyre kerül:

Akkor megtörtént, aminek egyszer meg kellett történnie. Kintről lövések hallatszottak. Megölnek bennünket kiabált valaki, Nyugalom, mondta az orvos, gondolkodjunk logikusan, ha meg akarnának ölni, itt bent lőnének, nem odakint. Igaza volt az orvosnak, az őrmester adott parancsot, hogy lőjenek a levegőbe, és nem egy katona vakult meg hirtelen, miközben az ujja ráfonódott a ravaszra, érthető, hiszen másképpen nem lehetett volna irányítani és engedelmességre kényszeríteni azokat a vakokat, akik kifelé bukdácsoltak az autóbuszokból, az egészségügyi minisztérium értesítette a hadügyminisztériumot, Négy autóbuszra valót küldünk belőlük, Az mennyi, Mintegy kétszáz ember, Hol fogunk ennyit elhelyezni belőlük, (...). Van megoldás, foglalják el az összes kórtermet, Így a fertőzöttek közvetlen kapcsolatba kerülnek a vakokkal, Az a legvalószínűbb, hogy előbb vagy utóbb ezek is megvakulnak, különben is a helyzetet elnézve föltételezem, hogy már mindannyian megfertőződtünk, biztos, hogy nincs már egyetlenegy olyan ember sem, akire ne nézett volna rá egy vak, Ha egy vak nem lát, kérdezem én, hogyan tudja a látásával továbbadni a bajt. Tábornok úr, valószínűleg ez a világon a leglogikusabb betegség, a vak szem átadja a betegséget a látó szemnek, látott már ennél egyszerűbb dolgot, Van itt egy ezredes, aki szerint az jelentené a megoldást, ha megölnénk mindenkit, amint megvakul, Nem nagyon változtatna a dolgon, ha vakok helyett halottak volnának. Ha valaki vak, az nem halott, Így van, de ha valaki halott, az vak, (...). Aznap, estefelé a hadügyminiszter felhívta az egészségügyi minisztert, Tudja mi történt, az az ezrede, akiről beszéltem, megvakult, Vajon most hogyan vélekedik arról az ötletről, amivel előállt, Már vélekedett, főbe lőtte magát, Következetes viselkedés, nagyon helyes. A hadsereg mindig készen áll arra, hogy példát mutasson. 

 Pompás fejezet ez is, nem csalódtam. Egy záró idézet:

El kell mondanunk, még mielőtt elfelejtenénk, hogy nem minden lövés irányult  a levegőbe, az egyik autóbusz-vezető nem akart bemenni a vakokkal, tiltakozott, hogy tökéletesen lát, három másodperc múlva az eredmény tökéletesen igazolta az egészségügyi minisztert, aki azt mondta, hogy aki halott, az vak.

 Két hét múlva folytatjuk.

Szólj hozzá!

2008.06.21. 08:20 Scala

José Saramago: Vakság (8.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

Előzmény: Vakság (8.)

A Hatodik fejezet (II. bejegyzés 100-116. oldal):

Minden kedves olvasó és érdeklődő előzetes figyelmébe ajánlom, ez ma egy igen hosszú bejegyzés, a regény hatodik fejezetéről. Tartalmaz egy kiterjedt, szószerinti idézetet a műből, azok részére akik - számtalan okból,  amit mi most időhiányként aposztrofálunk - nem olvassák a könyvet, inkább a blog bejegyzéseiből ismerik meg Saramagot.

 

Megoldásra vár még a halott eltemetése, amit a hadsereg eleinte nem tekint saját problémájának. Miután a beteg vakok, - kiváltképpen az orvos - elmagyarázzák az eset járványtani szempontból felettébb aggályos voltát, a kérlelhetetlen őrzők elkezdenek iparkodni. 

 

A délelőtt kellős közepén megszólalt a kórteremben a hangszóró, Figyelem, figyelem, az elkülönítettek megörültek, azt gondolták az ennivalót jelentik be, de nem, a kapáról volt szó, Valaki jöjjön érte, de semmi csoportosulás, csak egy ember jöjjön ki, Majd én kimegyek, mert én beszéltem velük az előbb is, mondta az orvos felesége. (...) Nem szabad elfelejtetem, hogy vak vagyok, (...) Hol van, kérdezte, Gyere le a lépcsőn, majd irányítalak, felelt az őrmester (...) a fenébe azt mondtam, hogy ne térj el, hideg, hideg, megint melegszik, meleg, egyre melegebb, megvan, most hátra arc, megint irányítalak, nem szeretném, ha úgy járnál itt körbe-körbe, mint egy nyomtató ló, és a kerítéskapunál kötnél ki, Ne ijedezz annyira, mondta magában az asszony (...) még ha gyanút fogsz is, hogy nem vagyok vak, nem különösebben érdekel, úgysem jössz ide be értem. A kapát a vállára vette, mint egy kubikos, és megindult egyenesen a bejárat felé, nem tért el semerre sem, Őrmester úr, látott már ilyet, kiáltott fel az egyik katona, azt hinné az ember, hogy lát a szemével, A vakok nagyon gyorsan megtanulnak tájékozódni, magyarázta meggyőződéssel az őrmester.

A fejezet bemutatja a katonákat, az ő viselkedésüket, ebben a soha nem tapasztalt helyzetben; a vakok részlegét; és valamelyest az ún. fertőzöttek részlegét is. Egy-egy benyomást szerzünk mindenről, a módszer továbbra is a sallangmentes, de oly frappánsan egymásba fűződő mondatok szövedéke.

Alábbi idézetben újabb példa következik a mindenre kiterjedő, rezignált gondolatfolyamra, maguknak válaszolgatnak az ötletek, hurkolódnak tovább, mint egy értékes, körültekintő monológban, ideális esetben eszmecserénél. Hétköznapi, értelmiségi-irodai létünk jutott eszembe, bárcsak minden értekezleten így lennének végigvezetve a felvetések...

Alaphangulata a jóérzés; egyszerű, tiszta, körültekintő, emberi.

Három arasznál mélyebbre nem tudtak ásni. Ha kövér lett volna a halott, kívül maradt volna a pocakja, de a tolvaj sovány volt, vékonypénzű figura, aki még vékonyabb lett az utóbbi napok böjtölése után, kettő is belefért volna belőle a sírgödörbe. Senki sem imádkozott. Tűzhetnénk rá egy keresztet, javasolta a sötét szemüveges lány, a lelkiismeret diktálta ezeket a szavakat, de a jelenlevők közül senkinek nem volt tudomása arról, hogy az elhúnytat foglalkoztatta-e életében Isten és vallás, az volt a legtöbb amit tehettek, hogy hallgattak egy sort, más cselekedet talán nem is igazolható, ha szembesülünk a halállal, másfelől azt sem árt tekintetbe venni, hogy egy keresztet nem is olyan egyszerű elkészíteni, nem is beszélve arról, hogy mennyi ideig maradna meg, hiszen ezek a vakok azt sem látják, hogy hova lépnek. Visszamentek a kórterembe.

Ez itt alább, hosszan szép. Szándékosan nem foglalom össze, írtátok, hogy van akinek csak a bejegyzésekre jut ideje, "belebambulni a monitorba" elalvás előtt... Nekik szánom a hosszú idézetet, így építi fel a szerző egy-egy jelenet hangulatát.

Benne lesz minden, amit európai ember egy jelenkori nagyhatalom hadviseléséről gondolni szokott; a regény 1995-ben született, már akkor is, most is; döbbenetes... Figyelmesen olvassuk, szinte még az írásjeleket is:

Már közeledik az ebédidő, csaknem egy órát mutat az óra, amelyet az orvos felesége lopva éppen most nézett meg, nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a gyomornedvek türelmetlensége arra késztetett néhány vakot ebből az épületszárnyból, meg a másikból is, hogy kimenjenek az előcsarnokba, és ott várják be az ennivaló érkezését, amire két kiváló magyarázat is kínálkozott, a nyilvános, mert így időt nyerhetünk, mondták egyesek, a titkolt, mert tudvalevő, hogy több jut annak, aki előbb érkezik, gondolták mások. (...) Telt-múlt az idő. A várakozásba belefáradva néhány vak leült a földre, később ketten-hárman visszamentek a kórtermekbe. Valamivel később felhangzott a kertkapu összetéveszthetetlen csikorgása. A vakok izgatottan, egymást taposva megindultak arrafelé, ahol a külső hangok alapján az ajtót sejtették, de valamiféle bizonytalan nyugtalanság szállta meg őket, amelynek meghatározására és magyarázatára nemigen lesz idejük, s azon nyomban fejvesztetten visszahúzódtak, miközben már kivették az ennivalót hozó katonák és az őket kísérő fegyveres osztag lépteinek hangját.

A dobozokat cipelő katonák, akik még mindig az éjszaka történt tragikus esemény hatása alatt álltak, megegyeztek abban, hogy a ládákat nem viszik el egészen a két épületszárnyba nyíló ajtókig, ahogy korábban úgy-ahogy megtették, hanem leteszik az előcsarnokban, és aztán viszlát, minden jót, Azok ott bent egyezzenek meg, ahogy akarnak, mondták. Elvakította őket a kinti erős fény, ezért (...) nem látták meg azonnal a vakok csoportját. Csak kicsivel később vették észre őket. Ijedt üvöltésben törtek ki, a dobozokat ledobálták a földre, és mint az őrültek rohantak kifelé a bejáraton. A két kísérő katona, aki a bejárat előtti térségen várakozott, a veszélyt érzékelve példásan viselkedett. Isten tudja, hogyan és miért, de legyőzték jogos félelmüket, előrenyomultak egészen az ajtóig, és kilőtték az egész tárat. A vakok egymásra zuhantak, még esés közben újabb golyók fúródtak a testükbe, ami már merő lőszerpazarlás volt, hihetetlenül lassan játszódott le az egész, egy test, egy másik, úgy látszott, mintha véget nem érően zuhannának lefelé, ahogyan néha a filmeken és a televízióban látni. Ha még olyan idők járnának, amikor egy katonának számot kell adnia a felhasznált lőszerről, akkor ezek ketten megesküdnének a zászló előtt, hogy amit tettek, azt jogos önvédelemből és fegyvertelen társaik védelmében tették, akik emberbaráti küldetést teljesítettek, amikor váratlanul fenyegetően lépett fel velük szemben a vakok számbeli túlerőben lévő csapata. Eszeveszett futással vonultak vissza a kertkapuig a karabélyok fedezetében, amelyekkel az osztag többi katonája reszketve célzott a vasrudak között, mintha az életben maradt vakok máris valamiféle bosszúálló kirohanásra készülnének. Az egyik azok közül, akik lőttek, a rémülettől falfehéren mondta, Én még egyszer nem megyek be oda, ha megölnek, akkor se, és tényleg nem is ment többet. Még aznap, estefelé, amikor leváltották az őrségből, egyik pillanatról a másikra ő is ugyanolyan vak lett, mint a többi, csak az volt a szerencséje, hogy a hadsereg kötelékébe tartozott, mert ha nem, nyomban ott hagyták volna, a civil vakok társaságában, akiknek a társait halomra lőtte, és Isten tudja mit tettek volna vele. Az őrmester még annyit mondott, Az lenne a legjobb, ha hagynánk őket éhen veszni, ha meghal a jószág, vége a bajnak. Ahogy már tudjuk, másutt sem hiányoztak olyanok, akik ugyanezt mondták és gondolták, szerencsére azonban az emberiesség érzésének egy nemes felszikrázásával ez az ember azt mondta, Mostantól fogva a dobozokat otthagyjuk félúton, jöjjenek csak értük ők, figyeljük mit csinálnak, és a legkisebb gyanús mozdulatra lövünk. A parancsnoki állásba ment, bekapcsolta a mikrofont, és felidézve magában mindazt, amit többé-kevésbé hasonló helyzetekben hallott, a szavakat képességei szerint a legjobban összerakva, a következőket mondta, A hadsereg sajnálatosnak tartja, hogy fegyverrel volt kénytelen felszámolni azt a lázadó megmozdulást, amelyet felelősség terhel egy olyan, azonnal robbanással fenyegető helyzet kialakulásáért, amelyben sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terheli, és tudatja, hogy mától fogva az elkülönítettek az épületen kívül juthatnak hozzá az ennivalóhoz, miáltal már most felhívjuk a figyelmüket arra, hogy számolniuk kell a következményekkel, amennyiben bármiféle kísérletet tesznek a rend megbontására, amint ez az imént és az elmúlt éjszaka történt. Szünetet tartott, nem igazán tudta, hogyan kellene befejezni, nem jutottak eszébe az ideillő szavak, pedig biztos voltak ilyenek, csak azt ismételgette, Nem terheli felelősség, nem terheli felelősség.  

 A végén persze szándékosan kuszálódik, ez itt, hogy (ismétlés):

(...) hogy fegyverrel volt kénytelen felszámolni azt a lázadó megmozdulást, amelyet felelősség terhel egy olyan, azonnal robbanással fenyegető helyzet kialakulásáért, amelyben sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terheli, és tudatja, hogy mától fogva az elkülönítettek az épületen kívül juthatnak hozzá az ennivalóhoz, miáltal már most felhívjuk a figyelmüket arra, hogy számolniuk kell a következményekkel, amennyiben bármiféle kísérletet tesznek a rend megbontására, amint ez az imént és az elmúlt éjszaka történt. Szünetet tartott, nem igazán tudta, hogyan kellene befejezni, nem jutottak eszébe az ideillő szavak, pedig biztos voltak ilyenek, csak azt ismételgette, Nem terheli felelősség, nem terheli felelősség.  

A többiek, akik a kórtermekben várják az ebédet, első ijedtségükben azt hiszik, a következő lépés az ő lekaszabolásuk lesz: a katonák rájuk rontanak, a kormány megváltoztatta az elképzelését, tömegesen írtja ki őket, mind. Először az ún. fertőzöttek, a "még látók" merészkednek ki az előtérbe. Látják az élettelen, megsebesített vakokat, de ott vannak az élelmiszerdobozok is; a gyomornedvek parancsának engedelmeskedni tűnik elsőre a sikeres megoldásnak. Tudják, hogy ez a vakok adagja, és figyeljük csak: először realista fennköltséggel időzünk el a látványnál, majd rátérünk a kételyekre.   Íme.

(...) a fenébe a szabályzattal, senki nem lát bennünket, amit ma megtethetsz, ne halaszd holnapra, ezt már a régiek is így tartották, akármikor és akárhol is éltek, és a régiek aztán értettek ezekhez a dolgokhoz. Ámde az éhség kényszerítő erejéből csak annyira futotta, hogy három lépést tegyenek, és az értelem közbeszólt, figyelmeztette őket, hogy a meggondolatlanokra ott leselkedik a veszély azokban az élettelen testekben, leginkább pedig abban a vérben, ki tudja, milyen gőzök, milyen kisugárzások, milyen mérgező kipárolgások állnak készen arra, hogy kiszabaduljanak a vakok golyószaggatta testéből. Halottak, nem tehetnek már semmit, mondta valaki, azzal a szándékkal, hogy megnyugatassa magát és a többieket, de csak ártott azzal, hogy ezt kimondta, az igaz, hogy a vakok halottak voltak, hogy nem mozogtak (...) de ki mondja meg nekünk, hogy ez a fehér vakság éppenséggel nem a lélek betegsége-e, és ha az, gondoljuk csak el, hogy azoknak a vakoknak a lelke soha ilyen szabadon nem röpdösött, mint most, amikor kiszabadult a testükből, így pedig azt tehet, amit akar, de leginkább csak rosszat, mert a világon mindenki tudja, hogy rosszat tenni mindig a legkönnyebb. (...) Az egyik dobozból fehér folyadék csordogált, és lassan-lassan elérte a szétterülő vért, minden jel szerint tej volt, ezt a színt nem lehet mással összetéveszteni.

Megint-megint: ilyenek volnánk...

Szebbnél-szebb részek következnek, amikor a vakok csoportjának külön kell választani a halottakat, és az oly fontos élelmiszerdobozokat; vérben, tejben tapicskolva, fehér vakon, bátortalan mozdulatú csápolással eltemetni az elhúnytakat, megszervezni kinek mi a feladata, csinálni, nem belegondolni; meg-megbotolva, csoszogva, tapogatózva.

 

Sajnos a vakság, és a nagy kiterjedésű, volt elmegyógyintézeti épület az embert alapvető nehézség elé állítja, a korábban oly természetes tisztálkodási és ürítési szükségleteket illetően. A sok tájékozódni nem tudó ember az egyetlen működő illemhelyre sem talál oda egy könnyen; ha mégis, csápoló mozdulatokkal a pontos helyet lokalizálni sem egyszerű; nem beszélve a reflex-szinten rögzült szégyenről, amit csak a második-harmadik gondolat ír felül: hiszen úgysem láthat meg senki. Mi olvasók, tiszteletreméltó szereplőnk, az orvos vonatkozó benyomásait követjük végig, részletekbe menően.

A fejezet legvége mégsem emiatt figyelemreméltó:

Az orvos felesége álmatlanul üldögélt, és nézte az ágyakat, a testek homályos körvonalait, egy arc mozdulatlan fehérségét, egy álomban megmozduló kart. Megkérdezte magában, vajon ő is meg fog vakulni, mint ők, s vajon miféle megmagyarázhatatlan okok óvták meg eddig.Fáradt mozdulattal az arcához emelte a kezét, hogy a haját félresimítsa, és arra gondolt, mindannyian bűzleni fogunk. Ebben a pillanatban sóhajtozás hallatszott, nyögdécselés, aprócska, eleinte elfojtott kiáltások, hangok amelyek szavakhoz hasonlítottak, és bizonyosan szavak is voltak, de a jelentésük elveszett, ahogy fokozatosan erősödve átalakultak kiáltozássá, hörgéssé, vonyítássá. A terem mélyén valaki megjegyezte, Disznók, olyanok, mint a disznók. Nem disznók voltak, csak egy vak férfi és egy vak nő, akik valószínűleg soha nem tudnak meg mást egymásról, csak ezt.

Valami azt súgja, innentől más lesz.

Egy hét múlva folytatjuk.

Szólj hozzá!

2008.06.15. 00:06 Scala

José Saramago: Vakság (7.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

Előzmény:  

 

(1.), (2.), (3.), (4.), (5.), (6.)

Az ötödik fejezet általam nem taglalt részében az a vak személy, akit leginkább autótolvajként aposztrofálunk, megpróbál kijutni a létesítmény bitosítását ellátó katonákhoz, gyógyszert, ellátást, segítséget kérni elfertőződött sebére. Ha ő megy, nem fogják elutasítani, szempillantás alatt látják állapotát, megértik, hogy nem veszélyt jelent vagy szökni próbál,  hanem életmentő  segítségre szorul.  A hosszú jelenetnek a leírása (összpontosítani, hogy ki tudjon kelni ágyából; megtalálni a helyes utat; csimpaszkodva egy szükségből odaszerkesztett nyomvonalat jelölő kötélbe; négykézláb, küszködve a fájdalommal, lassan, apránként haladni; remény, lelkiismeretfurdalás, és a test cserbenhagyó korlátosságával szembesülés; "elvakult" bizakodás az őrzőkben, és azok jóindulatában; "minden rendben lesz" Everything's gonna be all right - európait megmosolyogtató észak-amerikai naívitás; majd ... ami a valóságban, a valóban történik...) az eddigi legmélyebb - minek nevezzelek? - benyomás, katarzis, szívszaggató és maradandó nyom, amit ez a könyv tett rám. Mesteri, utánozhatatlan, mérföldkőszerű.

Néhány idézet következik még az ötödik fejezetből; figyeljük meg a tárgyilagos, egyszerű és emiatt érzékletes leírásmódot.

Szétosztották az ennivalót, öt adagot osztottak el tíz felé, mert a sebesült továbbra sem akart enni, csak vizet kért, nedvesítsék meg vele a száját, legyenek olyan jók. A bőre izott. Mivel nem bírta hosszabb ideig elviselni a sebet súroló és ránehezedő takarót, olykor-olykor felhajtotta a lábáról, de a kórterem hideg levegője miatt kénytelen volt újra betakarózni, ezzel töltötte minden idejét. Szabályos időközönként valamiféle elfúló nekirugaszkodással felnyögött, mintha az állandósult, kínzó fájdalom hirtelen fölerősödött volna, mielőtt még megzabolázhatta és visszaszoríthatta volna az elviselhetőség határai közé.

 Ugyanez a leírási módszer, csak még pontosabban, minden részmondat tökéletesen a  helyén.

(...) és megjelent valaki az egyik szomszédos kórtetremből, hogy megkérdezze, maradt-e valami ennivaló, a taxisofőr azt válaszolta neki, Egy morzsa sem, és a patikussegéd, hogy egy kis jóindulatot mutasson, enyhítette valamicskét a teljes tagadást, Lehet, hogy még jön. Nem jött. Leszállt az éjszaka. Kívülről sem ennivaló, sem beszéd. A szomszédos kórteremből kiabálás hallatszott, azután csönd lett, ha valaki sírt is, halkan sírhatott, a hangja nem szűrődött át a falakon. 

A Hatodik fejezet (97-116. oldal):

Néhány gondolat, ecsetvonásszerűen, nem követjük végig alfától omegáig.

Körül kell néznünk, hogy van-e itt valami lapát vagy valami kapa, vagy bármi más, amivel ásni lehet, mondta az orvos.

Egymásrautaltság, eszköztelenség, az ember, mint közösségi lény, ezek jellemzik a legújabb történéseket.

Reggel volt, a holttestet roppant erőfeszítések árán átcipelték a hátsó udvarra, és ott letették a földre, a szemét és a lehullott falevelek közé. Most el kellett temetniük.

Csak az orvos felesége tudta, hogy milyen állapotban van a halott (...). Azt is tudta, hogy az épületben nincs semmi, amivel gödröt lehetne ásni. Végigjárta az egész rendelkezésükre álló részt, de csak egy vasrudat talált. Hasznukra lehetett, de ez nem volt elég. 

Lukács Laura tanulmányában is olvashattuk, hogy José Saramago szeret merengeni, elmélázni egy-egy kérdésen, de ezt mindig a történettel összefüggésben, egy konkrét momentumkor teszi. Ne önkényes okoskodásra, általános bölcselkedésre gondoljunk, filozófálási hajlama általánosságba emeli a történet vagy egyik szereplő sorsának valamely mozzanatát. Itt van például ez itt:

Jó ötlet, próbáljuk ki, mindenki egyetértett, csak a sötét szemüveges lány nem szólt egy szót sem a kapa vagy lapát kérdésében, egylőre nem csinált semmi mást, csak sírt és kesergett, Én vagyok a hibás, zokogta, és így is volt, ezt nem lehetett tagadni, de az is biztos, és talán ez a vigasztalására szolgál, hogy ha minden cselekedetünknek valamennyi következményét előre láthatnánk, s komolyan elgondolkozhatnánk először a közvetlen, majd a valószínű, majd a lehetséges, majd az elképzelhető következményeken, soha többé el nem mozdulnánk onnan, ahová az első gondolat odaszegezett.

Azt gondolom tanulhatunk megközelítéseiből. Hétköznapjaiban nagy hiányt szenved mindenki az absztrakció, a dolgokra való bölcs rálátás, történések mögé látás, a valóság ilyen szemszögből történő értelmezése témában. 

Itt van viszont egy elbeszélő, aki mesterien egyensúlyoz a drámai momentumok, a gyakorlati teendők és a ember, mint gondolkodásra és önreflexióra született lény halmazok között.

Valójában ilyen az élet, a gondolkodó, felelősségteljes emberi lét: mechanikus tevékenységek közepette gondolkodik.  Folytatódik a kép, gyakorlatias véget kapnak "a filozófiák", ami szintén maga az élet:

Bár föltételezhetjük, hogy szavaink és tetteink jó és rossz következményei eléggé egyformán és kiegyensúlyozottan oszlanak meg a jövőben elkövetkező napok között, beleértve azokat a végtelen napokat is, amelyeken már nem leszünk itt, hogy bizonyságot kapjunk mindenről, hogy gratuláljunk magunknak, vagy hogy bocsánatért esedezzünk, különben is, az már némelyek szerint a halhatatlanság, amelyről annyit beszélnek, Meglehet, de ez az ember halott, s el kell temetni. Ennélfogva az orvos és felesége elment tárgyalni, a vigasztalhatatlan sötét szemüveges lány pedig azt mondta, hogy velük tart. Gyötörte a lelkiismeretfurdalás. 

Írok még a hatodik fejezetről. Ki tudja, az is előfordulhat, hogy addigra José Saramago nemzete európabajnok lesz a zöld gyepen... 

 

 

Szólj hozzá!

2008.05.31. 22:27 Scala

José Saramago: Vakság (6.)

 

Az Ötödik Fejezet (73-96. oldal):

Az orvos feleségének félelmével kezdődik az elbeszélés. A legevidensebb félelemmel, ami történetünkből következhet. Ő - a fehér, tejszerű ködbe burkoló vakság fertőző jellege miatt - reggelente, mielőtt kinyitja a szemét, szorongó kíváncsisággal várakozik, vajon lát-e még, vagy mostantól jogosan van a vakok között?

Lépésenként követjük a folyamatot, az elhúzását a megbizonyosodásnak: csukott szemmel a terembeli neszek észlelése; aggódó gondolatok a többiek iránt, melyek - ezt be is vallja, illetve elmagyarázza nekünk a szerző - nem valódi együttérzésből fakadnak, csak húzzák az időt, ezáltal jótékonyan eltérítik az agyat.

 

Az eddigiekből tudjuk, ha az orvos felesége is vakká válik, mennyivel nehezebb helyzetbe kerülnek a kényszerű karanténba hajtott, hirtelen fogyatékossá lett szereplők. Mi is izgulunk, és a gondolatok lefestése, majd megmagyarázása közepette Saramago egyre közelebb visz minket ahhoz a figurához, akihez szeretne. Ez egyik titka a könyvnek: az emberi érzések, gyengeség, elesettség és logika módszeres, kiélezett, de szerintem megható leírása...

 

A tolvaj ágya felől nyögés hallatszott, lehet, hogy a seb elfertőződött, gondolta az orvos felesége, de nincs semmink, amivel kezelhetnénk, nincs semmiféle ellenszerünk, ilyen körülmények között a legkisebb baleset tragédiához vezethet, valószínűleg éppen arra várnak, hogy egymás után elpusztuljunk, ha elhull a jószág, vége a dögvésznek.

(...) Hadd nézzem, de még időben elhallgatott, micsoda meggondolatlanság, a férfi nem tudatosította magában (...) fölemelte a takarót. Ha valaki számíthatott a szemére, még abban a félhomályban is láthatta a véráztatta matracot, a feketén tátongó sebet, amelynek megduzzadtak a szélei. A kötés kibomlott. (...) A bőr száraz és forró volt. (...) Az orvos felesége visszament az ágyához, de nem feküdt le. Nézte a férjét, aki álmában suttogott, a többiek szürke takaró alatt kirajzolódó körvonalait, a mocskos falakat, az üres ágyakat, és derűs nyugalommal azt kívánta, hogy vak legyen ő is, átlépjen a dolgok látható külső felületén, behatoljon a mélyükbe, fénylő és megváltozhatatlan vakságukba.

 Elidőzünk az utolsó két mondatnál, ennél a szöveg-szövetnél, mely hártyavékony, de  mellbevágó! A történet, a helyzet, ha a maga prózaiságában szemléljük fiktív, abszurd, elképzelhetetlen. A leírt mozzanatok miatt tudunk elhelyezkedni benne, kényelmesen megtaláljuk, mi milyenek lennénk, sőt milyenek vagyunk: menekülési sémáink, gondolati manőverek, felmentések; hogyan védekezik az agy, amikor már határait feszegeti egy-egy helyzet: belenyugvással, tagadással, apátiával, skizofréniával.

(...) és derűs nyugalommal azt kívánta, hogy vak legyen ő is, átlépjen a dolgok látható külső felületén, behatoljon a mélyükbe, fénylő és megváltozhatatlan vakságukba.

Ezek a mondatok számomra oázisok. A történet drámai alakulását tompítja, árnyalja,  művészetté emeli az iszonyút. Értelmezni is hasznos: egyszerre olvasható közvetlenül a helyzetre vonatkoztatva (elsődleges jelentés), de benne van az anyagtalan felé vágyódás, a dolgok mögé látás igénye (másodlagos jelentés), az összeolvadás lehetősége a nagy közös emberi szellemmel (harmadlagos jelentés) stb. Nehéz próbatétel előtt például ugyanezek hullámoznak át rajtam; gyász idején is érezni így; lehet talán hihetetlen fáradtság is ezt préseli ki az agyból... sok helyzet miatt felmerülhet, nem a mitől a lényeges, hanem, hogy "Igen, tudom, ... én is".

Egy mondattal áthullámoztatott rajtunk Saramago többféle emléket, felidézett olyasmit, amin nem szívesen időzünk el. Persze ki szeret a megpróbáltatásokon tépelődni, amikor nincs éppen rossz periódusban?  

Haladjunk tehát: érkeznek az újabb vakok, a még látók kiközösítik őket, a fertőzöttek részlegéből.

Kifelé, kifelé, Gyerünk, Tűnjetek el, Itt nem maradhattok, Engedelmeskedjetek a parancsnak. A hangzavar erősödött, csökkent, egy ajtó hangos dörrenéssel becsapódott, azután csak keservesen elcsukló sírást lehetett hallani, botlatozó lábak összetéveszthetetlen zörejét.

(...) Nem volt náluk csomag. Amikor az odaát lévő kórteremben vakon ébredtek fel, és elkezdtek emiatt panaszkodni, a többiek nyomban, tétovázás nélkül kiűzték őket, még arra sem hagytak időt, hogy legalább a velük lévő családtagjuktól vagy barátjuktól elbúcsúzzanak.

Ilyenek vagyunk, mi, emberek, közösségben, veszély, fenyegetettség esetén.

Apró részletekkel, mondatrészekbe sűrített picinységekkel tompítja a helyzet kétségbeejtő voltát Saramago. Úgy szeretem ezt! Egyrészt az élet, ha úgy szemléljük, kis mozzanatokból áll, néha pont ezek a gesztusok hoznak valakit közel a szívünkhöz; másrészt szokásai jellemzik az embert, ha hiányoznak a részletek egy elbeszélésből, számomra a szereplők lebegnek, és a történet is steril, hiteltelen lesz; harmadrészt az eleve fiktív, "agyszülemény" helyzet miatt a szerzőnek elemi érdeke teletűzdelni a regényt, különben elidegenedünk a szövegtől, szereplőitől, a történettől, üzenetétől, és az egész könyvtől.

Következzék néhány példa ebből a fejezetből:

"Az orvos fölkelt az ágyból, a felesége segített neki a nadrágját fölvenni, semmi jelentősége nem volt, nem látta senki, ebben a pillanatban léptek be a vakok, három férfi és két nő. Az orvos fennhangon így szólt, Nyugalom, nem kell sietni, mi hatan vagyunk, jut hely mindenkinek. Nem tudták hányan vannak, az biztos, hogy egymásnak értek, talán neki is mentek egymásnak, amikor átlökdösték őket az épület bal szárnyából ebbe, de nem tudták hányan jöttek. Nem volt náluk csomag."

"A legjobb volna, ha sorszám szerint mindenki elmondaná, kicsoda. A vakok tétován álltak egy helyben, valakinek el kellett kezdenie, két férfi egyszerre szólalt meg, s ahogy mindig megtörténik, mind a ketten elhallgattak, a harmadik kezdett bele, Egy, szünetet tartott, mintha a nevét akarná mondani, de azután így folytatta, Rendőr vagyok, és az orvos feleségének átfutott a fején, Nem mondta meg, hogy hívják, ő is tudja, hogy ennek itt nincs jelentősége."

Van sok megható rész is, innentől kezdve a fejezet végéig az írás realista, de puha és szívszaggató:

"A feleségem, a feleségem az, kiáltott az első vak, merre vagy, mondd meg, merre vagy, Itt vagyok, itt, mondta sírva az asszony, imbolyogva, tágra nyílt szemmel ment az ágyak között húzódó folyosón, két keze viaskodott a tejfehér tengerrel, amely betöltötte a szemét. A férfi biztosabb léptekkel haladt felé, Hol vagy, hol vagy, mormolta, mintha imádkozna. Az egyik kéz rátalált a másikra, a következő pillanatban összeölelkeztek, egy testté forrtak össze, egyik csók kereste a másikat, néha elveszett a levegőben, mert nem talált rá a másik arcára, szemére, szájára. Az orvos felesége szorosan átölelte a férjét, zokogott mintha ő is most talált volna rá, de azt mondta, Milyen szerencsétlenek vagyunk, milyen végzetesen szerencsétlenek."

 Nem árulnék el többet a fejezetről. Kívánom, hogy aki nekivág a "Vakság-kalandnak", hozzám hasonlóan, egyedülálló élményként élje meg. Alkalmanként egy-két fejezetet szoktam-"tudok" olvasni, nem másfél napos regény...

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

 

 

 

 

 

 

 

 

 Előzmények, korábbi Vakság bejegyzések:

(1.), (2.), (3.), (4.), (5.)

Ez a könyv egyszerre felkavaró; szörnyű; megható.

Mindezt kíséri egy finom, fokozatosan haladó elbeszélésmód, amivel Saramago kivételes atmosztférát teremt. Ha anyaghoz kellene hasonlítani egyszínű horgolást, vagy kézműves csipkét mondanék: nem maníros luxus-kelme, inkább autentikus, és tartós szépség.

A legjobb helyre került a Nobel-díj, amikor 1998-ban Stockholmban erről született egyetértés: képtelenség felsorolni mi mindent tanulunk a könyvből, élünk át, ezzel a nyugodt, néha rezignált, néha naív tekintetű elbeszélővel, az egyszerre fiktív, de oly valósnak tűnő keretben. Továbbra is fenntartom, minden egyetemen kötelezővé tenném.

Nézzük hogyan állapítottam meg fentieket a regényből:

Szólj hozzá!