HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek


2008.12.20. 12:00 Scala

Bartis Attila: A nyugalom

Bartis Attila: A nyugalom /regény/,

Magvető, Budapest, 2001; változatlan utánnyomás: 2008.; 325 oldal, 2690,- Ft

 

A borító Christian Schad festményének és a szerző önarcképének felhasználásával készült.

C+

 

 

Az öreg nők mandulaszaga, avagy  tehetlenül az anti-anyával szemben

Naplószerűen dokumentáltam a regény olvasásakor bennem keletkezetteket. Rendhagyó post következik, egy agyonhype-olt (szép magyar szó, hm)  könyvről, amely bennem csupán a megbotránkoztatóan szabados szexuális erkölcsök, valamint szemérem elleni erőszakkal jócskán áttűzdelt történet miatt hagyott nyomot. Mivel nem írta meg jól, hatásvadásznak és feleslegesnek érzem az erős témát. Nem tudott bevonni az agyszüleménybe, de nézzük csak sorjában.

1.) A századik oldalnál járok, kezd idegesíteni: van egy alapsztori E/1-ben, ez két vagy három szálon fut, oké; de rengeteg anekdota, novellának való is beleszerkesztve a regényfolyamba. Miért?!

Utóbbi jellemző miatt Tisza Kata Magyar Pszichójának virtuális kocsmájára és az egész borzalmas könyvre, no meg a nemrég megjelent Cserna-Szabó András (?! vajon andrás?) Puszibolt című regényére emlékeztet. Hozzáteszem, a Bartis regény a legkorábbi! Az említettek szerintem nem egységes, hagyományos értelemben vett regények. 

A megtörésekkel Bartis A. is csak kilökdös írása hangulatából; eloltja azt a tüzet, amit egy-egy jó résszel fellobbantott. Kezdek azon gondolkodni, vajon ez valami (pl. Esterházytól) átvett stílus a kortárs magyaroknál? Vagy félnek, ha novelláskötetbe gyűjtik ezeket, a kutya sem olvassa el? Netán meg sem jelenteti a kiadójuk? 

Csapongó és kusza, pedig még azt is elnéztem volna, hogy a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Zongoratanárnőjére hasonlít az alapsztori. Elég sok van a pesti proli nyomorból is. Túl sok, ahhoz képest, hogy a sztorihoz nem kellene, nem lenne rá szükség. Szintén visszaköszönő motívum a magyar kortárs irodalomban. Bartis ugyanúgy ír róla, mint a  többiek. Nem érdekel ki vette át kitől. 

Lehet, hogy abbahagyom, anélkül, hogy végigolvasnám. Nem igazán azt kaptam, amit vártam. Például az igen jóra sikeredett borító alapján. Vagy, hogy szakmabelitől be lett ígérve: kiemelkedő kortárs magyar szerzővel van dolgunk. Ebből arra következtettem: erős kézzel végigvezetett, minőségi irodalom. Ez csak erős kézzel meg van szerkesztve. Az írások néhol kiemelkedőek, de túl lett szerkesztve. 

A novelláskötet és a regény eddigi ismerete alapján az a benyomásom alakult ki, hogy Bartis Attila tud írni, tehetséges, vannak nagyon-nagyon jó részek, és rengeteg értékes vagy szellemes gondolat, szépen kifejezve. De valahogy nem enged(i magát) szállni. Valamifajta korlátoltságot, földhöz és témákhoz ragadtságot, blokkot érzek rajta. Egyértelműen férfiként írja a szövegeket, egy csöppet neurotikus, önmarcangoló, számomra unalmas férfi, akit nem látok képesnek kilépni ebből a szerepkörből a játékosság és a végtelen felé törve.

Nem fogok kiterjedt postot írni a regényről, elintézem annyival, hogy pontokba szedem meglátásaimat. Rengeteg idézet sem várható. Csalódott vagyok. Nem tudom jó szívvel ajánlani a kolléganőimnek, pedig ezért vettem Bartis Attila könyveket. Enok mester azt javasolta a KönyvesBlogon, hogy őt nyugodtan lehet, mint jó kortárs magyar írót ajánlani. Kérdés, hogy mi a viszonyítási alap. Nekem a kedvenc íróim, legyen az világ- vagy magyar irodalom. Szécsi Noémiben van most minden bizodalmam. Esküszöm Görgey Gábor sokkal jobban tetszett. Hamarosan írok is a könyveiről.

FONTOS! Ne ajánlgassátok Anyukátoknak! Kivéve, ha szeretnétek őt komolyabban megsérteni. Ne add neki ajándékba vagy utalj arra, hogy a regényt olvassa el! A könyv egy, a gyerekei által gyűlöletesen rossz anyának tartott színésznőről szól. Illetve a fia (akinek foglalkozása író) mesél nekünk, meglehetősen élményszerűen. Az enyémnek szerintem nem is tetszene, különben sem szokta végigolvasni a csapongó könyveket. 

 Felhívom az olvasó figyelmét, hogy innetől több spoiler is van a bejegyzésben!
 

*******************************************************************************

2.) A 140. oldalig olvasva kiegészítő megállapításaim:

- kevésbé jellemző az oda nem illő epizódokkal való megszakítás, most a történet szaggatódik epizódokra. Jobb ez így, bár nem mindegyik sikerül annyira ütősre, mint amilyen rövid.

- Weér művésznő zaklatott sétájának leírása Kleopátraként a Felszabadulás tér és azt Astoria között nagyon tetszett

- a pasas kedvenc motívuma, hogy a nő, ha igazán szeret, lenyeli. Ezt először egy lepattant és részeg kurvával mondatja el a hetvenedik oldal körül, a mosókonyhában. Amikor rátalál a szerelem, úgy alakul, hogy a beszélgetős éjszakák után, az Eszter nevű partner elsőre, és minden zokszó nélkül, boldogan.

- a szerelmi jelenetek leírása nem annyira egyedi, mint amilyennek a szerző gondolhatta. Túl fennkölt, érzelgősen leírt a testiség (amikor már végre nem csak coitusként éli meg, hanem szerelmes), viszont ismétli magát, azontúl hogy meglehetősen átlagos a szókincs és a fordulatok. Egy-két mondatnyi kivétel azért van. Ott találó, meglepő, egyedi és szép. Nem tart elég soká. Összességében, meg kell állapítanom, hogy a franciák és a latin-amerikaiak jobbak ebben. Lásd még amit fentebb B. A. korlátairól írtam. Kéritek a részletet, idézzem?

- Van valami, amit nem értek, kérek mindenkit, hogy ne magyarázza félre. Inkább válaszolja meg. Szóval: a főbb szereplőknek szemita-ószövetségi hangzású neve van, Weér Rebeka a mama, Weér Judit a hegedűművész nővér, Fehér Eszter a szerelem, Effenbach a mama egyik szeretője és Jordán Éva, a kritikus majd szerető. Csak azt nem értem, mi végett a több generációs, anyai ági (?) kutyabőr, a családi címer utáni vágy, és miért mond a mama ilyeneket, hogy

- A protestánsok átlag hat és fél évvel kevesebbet élnek, mint mi. Ez azért nem véletlen. Az ilyesmi egyáltalán nem véletlen, fiam, mondta.

valamint, hogy az E/1. író főszereplő miért a Rosenberg nevű ócskástól tud meg bármit is a zsidóságról, mintegy érdekes és hasznos hozadékaként a családi címer keresésének. A 200. oldalnál tisztul a kép a dologgal kapcsolatosan, elmagyarázza. Explicit ki van mondva, hogy nem, de lehet kiderül, hogy mégis. Ha továbbolvasom szerintem minden kiderül. És valóban, szándékosan félrevezető nevekkel sújtott család ez. 

- az angol fordítás kapcsán jutott eszembe, hogy külföldi szemmel olvasva ezt a regényt, milyen véleménnyel volnék róla, vagy a szerzőről. Elmondana-e nekem annyit a történet, a magyarokról, mint a nemrégen olvasott Kurt Vonnegut novellák az ameraiakról? Vagy inkább nemzeteken felülemelkedő történet ez? Szerintem ami jó benne, az Budapestről illetve Erdélyről szól. A többi nem tetszik, és nem tölt el büszkeséggel vagy örömmel, hogy a regénnyel a magyar kortárs irodalom ezen szelete angol nyelven olvashatóvá válik. Vagy ennek örülni kellene, bármely könyvről legyen szó? Mindenestre a regény nem hozta létre bennem azt a remekmű benyomást, amit például  az osztrák Elfriede Jelinek - témájában hasonló - A zongoratanárnő-je tesz az emberre. 

3.) Továbbolvastam, a 180. oldalig, nem szeretnék spoilereket, most eléggé beindult a történet. Sajnos az orvosi dolgok számomra nem kellően szabatosan vannak leírva.  Arról nem is beszélve, hogy nem kellene részletezve írni az abortuszról, ha csak sokkoló vagy megható, de alapvetően ismert közhelyekre vagyunk képesek. És egy kicsit túlzásba vitte a történet részleteivel kapcsolatos titokzatoskodást is Bartis.

Egyébként a nővéréről, Juditról írt részek a legjobbak. Judit az a szereplő, aki a legjobban tetszik, karakteres, tehetséges és érzelmesen szorgalmas kishölgy, szomorú sorssal. Vannak furcsaságok, még nincs minden elmagyarázva. Többet nem szeretnék elárulni. 

- A 200. oldalnál rájöttem, hogy ezt a könyvet semmi szín alatt nem adom az anyósom kezébe (ez volt az eredeti terv, azóta kitöröltem azt a részt a postból), és ha meg akarom tudni a végét kénytelen leszek elolvasni, mert a férjemből nem nézem ki, hogy befejezné, ha egyáltalán elkezdi. 

- Néhány szereplő szerintem lebeg: az anya is (igen!), és Fehér Eszter, a szerelem, no meg egy kicsit Jordán Éva, bár ez nem feltétlenül baj. Az első kettőnél zavaró.

- A 300. oldaltól megint szaporodnak a novellaszerű epizódok, és megtudhatjuk a könyv születésének eredettörténetét. Összeérnek az időszálak, és magyarázatot kapunk a gyerekek fogantatásáról. A pasas még a végére is egy roncs, de akkor már kezelik, és ha lassan is, harmincötévesen kezd talán a javulás útjára lépni. Valami miatt - talán a szedés ?! - az utolsó ötven oldalon Lángh Júlia Egy budai úrilány című könyvére emlékeztet a regény, szintén Magvetőnél jelent meg.

*******************************************************************************

Spoiler vége.

Nincs további hozzáfűznivalóm, nem dobtam el magam a gyönyörűségtől ezen alkotástól.

Lehet erre többen azt mondják majd, hogy nem értettem. De igen, értettem! A szerző és a szerkesztő (nem derül ki a kötetből, hogy ki az) minden törekvése ellenére, nem egy túl bonyolult könyv. És szerintem egy kicsit túlírt is. Emiatt inkább vontatott, mint frappáns; túl tagolt és vontatott...

Most megyek és elolvasom a kritikákat, plussz a témába vágó, más blogos bejegyzéseket. 

 

Linkek:

Demény Péter kritikája a Kortárs folyóiratban

Tódor János: Egy véreres szem tükrében című kritikája

Libri könyvajánló 

Adatok az irodalmi Vademecumról

Post a könyvről a 'Miestas blogon'

Filmszinopszis a regényből készült filmről

Amennyire én tudom A nyugalom című regény visszás és botrányos sajtóvisszhangot kapott: a könyv felhasználásával készült, Alföldi Róbert által rendezett, 2008-ban bemutatott filmváltozat miatt. A felhajtás inkább a filmnek szólt, nem a könyvnek. A forgatókönyvet Garaczi László írta egyébként. 

 

Néhány tudnivaló a szerzőről:

Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen. 1984 óta Budapesten él. 

Bővebb adatok a magyar Wikipédián.

Életrajz az Írólapon (irolap.hu). A felső menűsorban pedig összegyűjtve a kritikák, galéria stb.

További könyvei: A séta (regény, Magvető, 1995); A kéklő pára (elbeszélések, 1995-1998, 2006. Magvető); Anyám Kleopátra (dráma, 2002); A Lázár apokrifek (tárcák, 2005)

21 komment · 1 trackback

2008.12.16. 08:00 Scala

Bartis Attila: A kéklő pára

Bartis Attila: A kéklő pára - Novellák (1995-1998, 2006),

Magvető, Budapest, 2008. /a második kiadás változatlan utánnyomása/; 109 oldal, 1990,- Ft 

B +

 

Külcsín szempontból példásan letisztult és szép kiadvány. Bár elmulasztották jelezni, kitől való a festmény. A drága olvasó (vkosztek) viszont segített a kiadó mulasztásán, a kép alkotója Caspar David Friedrich, a festmény címe: Szerzetes a tengerparton.

Tizenöt elbeszélést rejt a vékonyka kötet. A címek között van logikai összefüggés, némelyik már önmagában izgalmasnak tűnik. Első blikkre  főként a halálnovella csokor imponál, kifejezőnek, szellemesnek találom. ;-) 

Frissítés 2008. december 17. szerda:

Persze nem pont olyan volt, mint amire számítottam, de tetszett. Hangulatában következetes: vagy gyermekkori emlékek feldolgozását olvashatjuk, vagy a klasszikus magyar irodalomra jellemző (Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Örkény István) mesélő novellákat, elsősorban erdélyi környezetben. Emlékeztet még Tamási Áronra, egy kicsit Sütő Andrásra. 

Tipikusan az a könyv, amit gyorsan elolvas az ember, aztán háromszor annyit gondolkodik rajta. Türelmet, műveltséget és asszociációs készséget igénylő gondolkodásra utalok, igen sok réteg kielemezhető az elbeszélésekből. Aki ebben nem partner, az szerintem az alig kétórányi olvasás után polcra rakja, egy kellemes élménnyel gazdagodik, de a kötet árát sokallni fogja.

Mindazonáltal bennem is maradt hiányérzet, kétirányban is:

- jobban örültem volna, ha több 'modern, az urbanizált ember mindennapjairól szóló történetet' tartalmaz a könyv, akár összehasonlításképpen. Sajnos egyetlen ilyet sem találtam. Pedig szerintem jó téma, hogy mi hiányzik ma; ami akkor, az irdatlan nyomorban megvolt.

- ami ennél is lényegesebb: többször megjegyeztem magamban, hogy merev, játéktalan a novella, igényeltem volna a további hajlításokat. Ezért jó a zene, ilyen alapanyagból egy dolgát értő karmester kihozza a remekművet. 

Részletezem alább.

Tartalomjegyzék: 

Hazugságok Bohumilnak és más történetek

1. Bohumil,

avagy a kenyérmorzsák története 

A nagyapai kocsma kertjében álló gesztenyefa történetén keresztül ismerjük meg a Román Népköztársaság kockázatait és mellékhatásait. A Bohumil név nem véletlenül szerepel a címben, a cseh Hrabalra utal, a végére válik egyértelművé a párhuzam. Külön szép, hogy visszagondolva jóval több asszociációt rejt, mint azt olvasás közben gondolnánk. A stílus néhol döcögős, dallamtalan, de szerencsére ezt a későbbi írásoknál nem éreztem. Néhány részlet következik.

Egyszer Parádi Ignác, az albíró, mondta is neki, hogy menjen ki Amerikába, ottan egy esztendő alatt annyit kereshetne ezzel a mutatvánnyal, amennyiből az egész vágóhidat megvehetné. Sebke viszont érzékeny lélek volt, mint a böllérek általában. Őt ne protezsálja bohócnak egy Parádi, mondta, mert tudja ő, miként kell az ilyen gyalázatos Ferencjóska-szakállakat lenyúzni, mint ami az albíró úr pofáján kinőtt a nagy hazaárulástól.

(...) Nos, este már jöttek is az öregért, nem autóval, hanem gyalog, hiszen csak ide vitték a szomszéd utcába, és mi tudtuk, hogy többé sose látjuk az életben. Hallott ilyenről, nem? Hogy valakit elvisznek, aztán fütyülnek visszahozni. Ennek akkor éppen divatja volt, úgyhogy mi sírtunk, nagyapám pedig röhögött. Megbolondult, azt hittük. Hogy Románia és a népi demokrácia egyszerre már sok neki.

Éjfélkor ismét verik az ajtót, apám elbúcsúzik tőlünk, mielőtt kinyitná, tudjuk, viszik őt is. Hát nagyapám áll a verandán, itthon felejtette a kulcsát, azt mondja, meg, hogy reggelre legyen a fekete öltönye előkészítve, mert a politikai helyzet úgy alakult, hogy holnaptól ő a főpincér. Ezt képzelje el. Ehhez képest Krisztus kenyérszaporítása vásári mutatványnak számított.

(...) - Megemlítettem nekik, hogy a hajnali vonattal indul ez a levél Bukarestbe, ha ma véletlenül nem alszom itthon, úgyhogy gyalog mentünk, de kocsival siettünk haza, nehogy lekéssem a vacsorát - mondta az öreg. - És kinél van az első példány? - kérdezte apám. - Kitöröltem vele a seggem, fiam. Jegyezd meg, hogy annyi feljelentést írhatsz, amennyit akarsz, de mindegyiknek a budi a postaládája. 

Ezt mondta. Jó mi? Hogy úgy mászunk ki a szarból, ahogyan tudunk, amíg mást nem rángatunk bele. Hát nem volt igaza? Na szóval. (...)

 

A sors Kelet(-közép) Európába pottyantott minket, nem Hollywoodba, tudnunk kell, hogy a a továbbkígyózó történet nem kap happy endet!

 

2. Sáfrány,

avagy a párhuzamosok története

Kis örkényi abszurd. Protestáns politikafileknek ajánlom.

(...) - Éppenséggel van honnan. Nem föltétlenül temetőgondnoknak születik az ember, lehet lecsúszni is, mondta Gereben

(...) - Már hogy lennének sajtcédulák. Egyszerűen ilyen az írnok stílusa. Kának írja az elipszilont, erre áll rá a keze. Maga se cifrázna sokat, ha egész nap egy irodában körmölne.

- De cifráznék - mondta Gereben.

(...) Kint szemerkélt. A sírásók fanyalogtak, mert ilyen időben, meg mert az utolsó pillanatban, meg mert a földmunka mindig ad okot a fanyalgásra.

 

3. Onedin,

avagy az unalom története 

Az első ami úgyigazán-tényleg-azta- navégre-ezleszaz tetszett.

Már dagadtak a vitorlák, meg hánykolódott a hajó a tengeren, meg szólt az a gyönyörű zene, meg elő volt készítve a kávéhoz valami jobb fajta cigaretta, amikor csengettek, és ilyenkor hajlott az ember arra, hogy ne nyisson ajtót, mert heti ötven perc Onedint igazán megérdemel. Aztán csak kikapcsolta özv. Májerné a tévét, visszarakta a bolgár cigarettát a vitrin tetejére, hogy el ne kallódjon a vasárnapi ismétlésig, és ajtót nyitott, mert mi van, ha nem Sárikát küldte át az anyja egy kanál sóért, hanem mégis a postás az, esetleg Kelemen úr, a kántor ugrott be a temetés előtt egy feketére. Más aligha lehet. 

(...) - Onedin kapitány vagyok - mondta Onedin kapitány, és átnyújtotta a csokrot özv. Májernénak, aki zöld alapon kék és piros virágmintás otthonkájában állt a küszöbön. 

- Hát maga meg mit keres itt? - kérdezte özv. Májerné, miközben elvette a csokor virágot, de el is szégyellte magát rögtön, mert még nem telt el az egy év Májer úr temetése óta, s így neki most a fekete alapon fehér pöttyös otthonkát kéne viselnie.

- Elviszem ebből a porfészekből, ki a nyílt vizekre. Cápauszonyt eszünk vacsorára, csak jöjjön velem, Jolán - mondta Onedin. Mindössze az volt a baj, hogy ezt már a megboldogult Májer Ferenc kőportól rekedtes hangján mondta. (...)

(...) - Nem kell neki víz, anélkül is megmarad - mondta a férfi.

- Művirág? - kérdezte Jolán.

- Nem csak ilyen fajta. Elél bárhol, kövön, aszfalton, még az acélon is. Egy éjszaka alatt gyökeret ereszt, s attól kezdve nem lehet kipusztítani. Saját nemesítés.

(...) - Lehet - mondta özv. Májer Ferencné. - De az is lehet, hogy nem. Maga eléggé furcsa figura, kissé különc, nem gondolná az ember sem kertésznek, sem sírkövesnek, inkább olyan táncdalénekes vagy habverőügynök-féle.

- Értem. Ezen sajnos nem áll módomban változtatni, ilyen az ízlésem. (...) 

 

4. Korbán,

avagy az utolsó napok története

Két oldalnyi, de sokat nyújt, ha megértjük. Kipihenten olvassátok, allegória.

 

5. Azazel,

avagy a torzszülöttek története 

Szintén allegória, vagy mint egy ballada: nyers és nagyon szép.

 

A kéklő pára - eredetnovellák

1. Neil,

avagy az emlékezés története

 Ember a Holdon, és az első mondat, amire - a még pelenkás - B. A. emlékszik.

 

2. Károly,

avagy az irodalom története

Gyönyörű és jól megírt, emberségről és életről szóló novella Marosvásárhelytől, Budapestig.

Tényleg az.

Számomra azonban nem "egy könnycseppel jobb a tökéletesnél" (Kemény István). Persze nem vagyok erdélyi, lehet az segít, ha én is klubba tartozom. Lásd erről a "Még valami" kezdetűt, a novellák után. 

Hetvenhárom márciusában még arról volt szó, hogy arra a pár napra lesz a vendégünk, amíg új albérletet nem talál. Mert annak az öregasszonynak akinél lakott, nos annak az öregasszonynak a minap kilencből hét macskája egy csapásra megdöglött, és az ő vegyszerére lett kenve minden. Arról nem is beszélve, hogy az öregasszonyt valami Vasilescunénak hívják, amit ugye nem kell tovább magyarázni, ő pedig ilyen névvel, hogy Kakasdi Piros, hiába is bizonygatná, hogy legfeljebb indirekt mérgezés történhetett, az egereken keresztül. Igen, ő a lakbéren kívül, pusztán szívességből lemérgezte az egereket, amiről az a Vasilescuné most persze hallgat. Apám is láthatja, hogy ez lassanként nemzetiségi ügy lesz.

Apám leginkább azt látta, hogy ez a fiú minimum három hónapja nem tudott lakbért fizetni, és most itt áll egy palack csótányméreggel, egy füzetnyi felező nyolcassal, meg egy bőrönddel. Anyám pedig, hogy azt az inget, aminek az ujja kilóg a bőröndből, legalább három hónapja illett volna kimosni.

Tehát arról volt szó, hogy arra a néhány napra. Mindent összeadva öt és fél évig lakott nálunk. (...)

 

 

3. Engelhard,

avagy a fotográfia története

Árad a Maros, és viszi magával a múltat s jelent. Újabb megemlékezés a nagymamáról.

Féltünk az Ócskástól, mint a tűztől, Már az első csengetésnél tudtuk, hogy a harmadikra beengedjük őket, s ha minden jól megy, ráadásul be se csapnak, csupán megfizetnek valami megfizethetetlent. Mondjuk, ötszázat adnak a kis tükörért, és akkor igazán egy szavunk se lehet, csakhogy a tükörrel együtt már viszik is mindazt, ami ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyából megmaradt; ami azért már nem ötszáz, ugye.  

(...) meg se nézte őket rendesen, hanem egszer csak behunyta a szemét, hogy jobban tudjon figyelni, majd halkan azt mondta:

- Itt valaminek Maros-szaga van.

Megijedtünk. Egyáltalán nem hasonlított az ószeresre.

- Ugyanilyen szaga volt a feleségem hajának, amikor kivetette szegényt a víz - mondta, és akkor már nem is féltünk annyira, hanem Anyám fölnyitotta a ládát, amibe ott volt belegyömöszölve harminchárom megátkozott bárány gyapja, egy templom kerítésének teljes fedezete. Az ócskás pedig előbb csak simogatta a szénfekete gyapjút, aztán belemarkolt, beletemette az arcát, és sírt. Úgy zokogott, mint egy gyerek.

- Vigye el, vigye el mind - mondta Anyám, és előszedte a szekrény aljából az öt zsákot, majd odaült ő is, hogy segítsen a gyapjút becsomagolni. Én pedig álltam az ajtóban, és néztem Anyámat, meg azt az idegen férfit, amint némán ülnek egymás mellett, könnyes a szemük, és hatalmas zsákokat töltenek meg egy halott asszony hajának illatával.   

 

 

4. Oszkár,

avagy a fizika története 

Miért frusztrálja a zseniális fizikus és az ő 'Dóczi-féle állandója' a népi demokráciát, és egy kicsit a humán értelmiségit is? Hogyan reagál az egyik, mit tesz a másik? Nem sok szépet. Annyit elárulhatok - bár nem lesz nagy meglepetés - van benne diliház. Pardon, idegklinika.

 

5. Dr. Umbra,

avagy a tehetségkutatás története 

Melyből megtudhatjuk, hogy Bartis Attiláról  tízéves korában, egy orvos - dr. Umbra -tudományosan megállapította, hogy tehetséges. Leszámítva azt a tényt, hogy önmagáról ilyeneket írkál, remekbe szabott egy novella lett. Megkockáztatom, hogy a legjobb.

Néhány részlet.

Tehát ott álltam szombat este a tornácon, és arra gondoltam, hogy dr. Umbra mégiscsak orvos, és ha a tehetséget orvosnak kell vizsgálnia, akkor az is olyan betegség, akár a rák, akkor az a lélek daganata, amibe előbb-utóbb beledöglik az ember. Hallottam a konyhából anyám hangját - ne hagyd, hogy kínozza a gyereket - mondta Apámnak, és ebből tudtam meg, hogy Anyám nem jön velünk, és akkor már tényleg ott tartottam, hogy mindjárt elbőgöm magam, de aztán jött Apám, és elindultunk, fel a Rákóczi-lépcsőn, a Buleváron át az Orvosi Egyetem felé. 

(...) Ha egy ujjal is hozzám nyúlna, majd azt mondom neki, hogy feljelentem, gondoltam. Csak egy telefonomba kerül, csak annyit kell mondjak, hogy dr. Umbra az egyetemről disszidálni akar, talán be se kell mutatkoznom, és viszik kényszermunkára a Duna-Fekete-tenger csatornához.

(...) Kezet mostam és öltöztem volna, mert azt reméltem, hogy a végére értünk a vizsgálatnak, de ekkor a doktor elővette az üveges szekrényből a tűt meg a gumicsövet.

Erre mondta Anyám, hogy ne hagyd kínozni a gyereket.

Ezért akartam levetni magam a tornácról a macskakőre.

Ezért akart Apám jövet a kaszárnyáknál gesztenyét venni. Most kéne szóljak, hogy feljelentem, hogy elvitetem a Csatornához. Hogy élve őt többé nem látja más, csak a fegyencek meg az őrök, ha hozzám ér azzal a tűvel. és nem azért mert fáj, hanem, mert fémmel ne hatoljon belém senki. Se a vénámba, se az agyamba. Se tűvel, se tőrrel. Se ember, se Isten. Állat jöhet a fogával, nő a karmával, hóhér kötéllel, csak hideg fémmel ne, soha senki.   

Amikor magamhoz tértem az orvos töltött még egy csésze teát, és mondta, hogy sajnálja, és hogy nyugodjak meg, mert teljesen természetes, ha egy tíz éves gyerek a vér látványát nem viseli, majd megkérdezte, hogy mióta van ez, én pedig mondtam, hogy negyvennégy karácsonya óta, ami persze hülyeség, mert én hatvannyolcas vagyok, de szerencsére a doktor csak annyit hallott, hogy karácsony, és megkérdezte, hogy mi történt karácsonykor, amire akkor még nem tudtam válaszolni (...). Úgyhogy dr. Umbra Apámra nézett, Apám pedig megnyugtatta, hogy rendesen jár hozzánk is az angyal, ugyanúgy, mint bárhová.

- Akkor jó - mondta dr. Umbra, és átment néhány percre a laborba, kideríteni abból a kémcsőnyi vérből, hogy rák vagy zongora, esetleg valami egyéb, és amikor kiderítette, akkor áthívta Apámat, hogy elmondja neki az eredményt. 

(...) A kaszárnyáknál megkérdeztem, hogy miket mondott az orvos, tehetséges vagyok-e, Apám pedig azt felete, hogy nagyon büszke rám, meg Anyám is nagyon büszke lesz, mert dr. Umbra olyasmiket mondott rólam, aminek egy szülő csak örülhet. (...)

 

 

6. Gyergyó éghajlata,

avagy a megérkezés története

Bodor Ádámnak ajánlva és az ő Gyergyó éghajlata című könyvéből idéz. Első olvasatban arról szól, mennyire hideg tud lenni ott, télen, a hegyekben, ahol a nagyszülők laktak. 2006-ban íródott az elbeszélés. Szerintem érdemes hosszabban elmélázni rajta, még nem jutott rá időm.

 

7.  Appendix,

avagy a Sötétlő Erdő története 

A művészúr egy álma : ő vándormutatványos, biciklivel járja a vidéket, faluról falura bemutatva produkcióját. Főként az a fontos ahogyan fogadják, és az egésznek a kerete, hangulata. Két és fél oldalas írás.

 

Három halálnovella

1. Gábriel,

avagy az örök rettegés története

Mese az édes ízű tölgyfákról, a több generáción végighullámzó éhségről és a cigányokról.  

Erre a novellára is gondoltam, amikor a bevezetőben azt írom, sokat ki lehet belőle elemezni. Pedig csupán két és fél oldal.

 

2. Joachim,

avagy a világháború története

Két oldal, de nagyon szép és nemkevésbé zseniális. Az ember aki növényeket nemesít és érti az állatok nyelvét. Tőlük tudja meg, hogy népe és ő, miféle veszélyben van.

Nem volt se bolond, se szomorú. Nappal a nappali, éjjel az éjjeli állatokkat beszélgetett. Elmondtak mindent, ami a városban történt.

(...) A tavasz első vasárnapjának reggelén két varjú érkezett a folyó mögötti dombokon túlról. Rászálltak a meggyfára, károgtak, de nem hitt nekik. Elrepültek.

Déltájt a kórház fél veséken és fél tüdőkön hízlalt macskái jöttek.

- Hazudtok! Mind hazudtok! Nem akarom tudni! Takarodjatok - mondta nekik, és elzavarta őket.

(...) - Velünk akkor mi lesz? Mi lesz velem? - kérdezte halkan. És közben imádkozott, hogy csak most, most az egyszer ne legyen képes a tölgyes felé menekülő kutyák válaszát megérteni.  

 

 

3. Valentin,

avagy a legújabb kor története

Keserédes mese a katonaszökevényről és az anyakönyvezés rejtelmeiről, a világháború elmúltával. Többször érdemes elolvasni. 

 

Végezetül még valami: idegesített a Kemény István írta könyvajánló, de sajnos a novellák alapján rájöttem, Bartis Attila egy kicsit  elhiszi magáról a leírtakat, példákkal illusztrálom:

Könyvajánló a kötetborító hátulján, by Kemény István:

(...) Bartis Attila karizmatikus író. Ezen kívül - ha a történelemből nem nyomtalanul fog kiesni a kommunizmus negyven éve - megírta a magyar irodalom egyik halhatatlan novelláját Károly avagy az irodalom története.

 (...) Akkor a Károly... csak egy lesz azok közül, amik egy könnycseppel jobbak a tökéletesnél.

Fenntartással kezelek minden olyan személyt, aki ilyen kijelentéseket tesz, és azt is, akire mondják. A magyar közéletben mára elcsépeltek és olcsók lettek a nagy kifejezések: túl gyakran használták érdemtelenül, érdemtelenekre. Eleve milyen baromság már az, hogy 'karizmatikus író'. Szerintem ezt egy vezetőre mondják (lásd Max Weber); vagy valakire, aki már meghalt, nem pedig negyven éves; és eleve mint emberre, személyiségre. Nem a szakmájára. Legyen az akár olyan szorosan összefüggő is a személlyel, mint egy művész esetében. /A magam részéről, és az említett okok miatt én Picassora sem mondanám azt, hogy 'karizmatikus festő'./  A kijelentés által sugallmazottakat pedig eleve nem lehet csak úgy, megmondani, arra rájön a művekből ki-ki saját maga. Lesz akinek Bartis Attila semmilyen szempontból nem karizmatikus. Írónak író, ebben nincs vita köztünk. 

Ami még szomorúbb, néhány novellában B. A. is rátesz a visszás benyomásra egy lapáttal. Például: a dr. Umbraban, vagy az Appendixben, már-már Havas Henrik szindrómára (autóoktatómmal közösen kidolgozott fogalom; akit érdekel részletesebben, kommentben kifejtem) emlékeztető módon. Ettől egy kicsit szomorú lettem, és remélem tévesen értek ezek a benyomások. 

A másik az erdélyi művészek példás összetartása, amiről a mostanában tapasztaltak alapján inkább a belterjesség, mint az üdvözlendő példa jut eszembe. Lásd még az érdemtelenül, érdemtelenkre részt. Itt most nem Bartisra gondolok, inkább más szerzőre, kinek vaskos regénye fiatal erdélyi költő szerkesztővel büszkélkedik, csak nem látni hol lett a szöveg egyáltalán megszerkesztve.  

 

A könyvről máshol, más szóval, vélemények: 

Legeza Ilona könyvismertetője itt.

Picidzé is tárgyalta a könyvet, ilyennek találta (alulra görgessetek).

 

Néhány tudnivaló a szerzőről:

Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen. 1984 óta Budapesten él. 

Bővebb adatok a magyar Wikipédián.

Életrajz az Írólapon (irolap.hu). A felső menűsorban pedig összegyűjtve a kritikák, galéria stb.

További könyvei: A séta (regény, Magvető, 1995); A nyugalom (regény, Magvető, 2001); Anyám Kleopátra (dráma, 2002); A Lázár apokrifek (tárcák, 2005)

A nyugalom című regényét is beszereztem, külön posztot szentelek neki. Visszás és botrányos sajtóvisszhangot a könyv felhasználásával készült, Alföldi Róbert által rendezett, 2008-ban bemutatott film miatt kapott. A felhajtás inkább a filmnek szólt, nem a könyvnek.

Zárásképpen pedig egy kép.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 /A látottak alapján idősebbnek gondolnám./

16 komment