HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek


2012.12.22. 13:18 Scala

A blog aktív

Címkék: hellókarácsony

IMGP9940 (480x640).jpg

Tegnap szerencsésen átestünk egy világvégén, felbátorodva köszöntöm az olvasót: a blogot felélesztem, inkluzíve sablonváltás!

A némán telt időszakban rengeteget (heti tíz-tizenkét órát) sportoltam - tónusos test, üde fiatalság; majd ezt  érthető okból felfüggesztettem és két hónapja anyuka lettem.

Tengernyi jó könyvet olvastam, ezekről írni szeretnék! A drága gyermek úgy veszem észre, hogy támogatja az újraindulást, órák óta szöszölök az új szerkeztővel, ő csak alszik és alszik mellettem, nyugodtan. 

Ha van kívánság, óhaj-sóhaj, hogy milyen könyvet vesézzek ki, hozzászólásban várom. Klasszikusok, 20. század illetve Nobel-díjasok előnyben.

A képpel a jövő hétre kívánok szép ünnepet, pihenést is, örömöt. Mindazt ami a legjobban esik karácsonykor! 

Üdvözlettel:

Scala

 

5 komment

2009.01.19. 01:30 Scala

Apokrif - Szép Ünnepet Kívánunk!

Címkék: hellókarácsony

 

Szabó Magda: Mézescsók Cerberusnak,

/tizennyolc novella/ Európa Könyvkiadó Budapest, 2006., 243 oldal, 2000,-Ft

 

 

 

 

 

 

 

Sajátkezűleg gépelem december 14-e óta ezt a novellát, ajándékul, mindenkinek. A képen látható kötetben találjátok. A blog másik karácsonyi bejegyzése is innen való.

Amikor a szöveg készült korkritika volt: a hatalmi gépezet kiszámíthatatlan zsarnokságát, áttételesen annak abszurd, 20. század közepi megfelelőjét igyekszik elénk tárni. Egy nagyon is aktuális, kétezer éves történet következik.

Lám-lám, macskamotívum is van, mégpedig milyen előkelő helyen!

Több részletben közöljük az írást. Ha bővítettem, előreteszem majd.

Bordó-lilával kiemelve a macskás részek. Az első fénykép Heródes király feltételezett sírját ábrázolja. A festmények Francisco José de Goya y Luciendes alkotásai.  

Szabó Magda:

Apokrif

 

Barátság kötötte össze őket, amely elsősorban nemcsak ízlésük, igényeik, kultúrájuk azonosságán, hanem helyzetük groteszk iker-tükör mivoltán alapult, ez formálta ki a két családtalan férfi találkozási módját és időrendjét. Sem a csillagásznak, sem az orvosnak nem volt az egymáshoz kötődésen kívül egyetlen más követhető, kideríthető kapcsolata, mindketten hivatalba lépésük percétől számoltak állásuk kockázataival. Az orvos gyerekként került a rabszolgapiacra, a komoly, nehezen oldódó heréltek közé tartozott, aki a kezdeti traumajelenségek enyhültével testi állapotát nemcsak zokszó nélkül tűrte, de később előnynek, szerencsének tekintette, mert a veszélyhozó tényezők egyik legfontosabbja, a másik nem varázsa nem zavarhatta életét, a csillagász meg, aki otthon, Rhodoszban tanulóévei alatt egyik szirttől a másikig csapódott a testi vágyak és szeretkezések hullámverésében, Alexandriába kerülve hamar megtapasztalta, mennyivel egyszerűbb az élet az állandó féltékenykedés és gyanakvás nélkül, mekkora méltánytalanság egy értelmes , rangos férfinak vihogó nőstények rabja vagy áldozataként élni - azt is, mennyivel veszélytelenebb egy hamvas kamasz vonzalma, aki egyben mesterét tiszteli benne. Mire az Udvarhoz kerültek, mindketten megfelelő helyre parancsolták életükben a nemi vonzás jelentkezését, közönnyel állták az érdeklődő vagy ajánlkozó pillantásokat, Heródes udvarában, már nem is fiatalon, nagyra tartották ismételhetetlen életük értékét, tudták a tánc lépéseit egy esetben nem véthetik el, ha meg sem kezdik, lehetőleg hát nem is mozdultak, és azt se vállalták, ha más mozdult feléjük. 

 

 

 

 

 

 

 

 A szerelem egyik formája se zavarta már őket, természetük higgadt volt, edzették is magukat a fegyelmezettségre, hisz szinte légüres térben kellett lenniük, életük múlhatott egy felelőtlen megjegyzésen, helytelen gesztuson. Alapérzéseik az idő folyamán elporlottak, nem voltak se boldog, se boldogtalanok, voltak, ami nem volt kevés, gazdagságuk és tekintélyük miatt az udvartartásban sokan irigyelték őket, ezen néha elmosolyodtak, míg átsuhantak az őrök szegélyezte folyosókon mohazöld és gránátvörös hivatali öltözékükben, és szánták a fantáziátlan butákat, akik nem gondolnak a kulcspozíciók veszélyére: egyikükre jelene, jövője titkait, másikukra teste rejtelmeit, valódi állagának ismeretét bízta Heródes király. Ilyen terhelés mellett szó sem lehetett közöttük szabályos társadalmi érintkezésről az udvartartás tagjaival vagy a városbeliekkel, nem voltak rabok, de szabadok sem, a király úgy találta, megfelelő lakosztályokat biztosított nekik a palotában, miért kellene hát elhagyniok, az Udvar körlete biztonságos volt, amellett saját őreiken kívül a római helyőrség is védte.

 

 
Barátságuk lassan fejlődött, aztán elmélyült volt egymáshoz ragaszkodásban valami olyan többlet, amely a szintén állandó veszélyben élő társnak szólt. A király termeiben persze naponta találkoztak, de kettesben csak úgy juthattak beszélgetéshez, ha megszervezték. Kialakított gyakorlatuk szerint, ha a tudósok szakrális szókincséből választott üdvözlő szóval köszönt egyikük a reggeli találkozáskor, a másiknak meg kellett teremtenie az ürügyet, amely természetes magyarázatot ad aznapi, betervezetlen együttlétüknek, a hely szerencsére adott volt, a palota legtetején, az obszervatóriumban találkoztak, ahol Dagosz a csillagász dolgozott és lakott. Ki merte volna háborgatni őket, Dagosz idejében tudatosította mindenkiben, hogy az égitestek világa sértődékeny, váratlan látogató nem zavarhatja meg a méréseket, az alája rendelt asztrológusok mind tudták, milyen kényes, szigorú és a feleletet megtagadó minden égitest, előzetes bejelentés nélkül maga Heródes se tört volna be az obszervatóriumba, aki volt, ami volt, de műveltségét ellenségei se merték volna letagadni. A király tulajdonságai közül a legveszedelmesebb mindig lényének valamelyik pozitív vonása volt, Heródes lényegesen többet tudott az ég titkairól, mint egy átlagos képzettségű asztrológus, éppen emiatt lehetetlen volt félrevezetni. Dagosz meg se próbálta, tudta, hogy rajtaveszít, nem hazudott neki, csak a vipera fogát húzta ki, s persze nagyon meg kellett erőltetnie a képzelőtehetségét, hogy az égi jelek közül bármit is ügyesen mitigáljon, de mindeddig sikerült.

Anthész, az orvos ugyanezzel a veszéllyel gyógyított és állított fel diagnózist, Heródes mások és saját betegsége tüneteit is megfejtette, foszló teste titkait undorító bátorsággal fedte fel Anthész előtt a fürdőben, az orvos elvben sugalmazhatott volna új reményt, valami hihető, elképzelhető csodafélét, de csak hitelét kockáztatta volna, megpróbálta enyhíteni a bajt, s nem ígért semmit, kezelte, s viselte a háríthatatlan bűzt - a király bomló epidermisze jelzéseit -, s e súlyos szag átütött illatszereken, füstölőkön. Míg felvillantotta orvosmosolyát, azt mondta a betegnek, a betegsége egyensúlyban tartható, elélhet vele sokáig. Anthész gyakran elgondolta, egyszer nem munkája eredménytelensége miatt adja halálnak őt, hanem irígységből, mert az orvos időskorában is herélten is szálas, férfiszabású embernek látszott, alig ráncosodó sűrű húsával, ápolt tagjaival.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor a Caesar reformálta naptár tizedik hónapja végén megjelent az a bizonyos csillag, Dagosz az első fogadáson kimondta a szakrális köszöntést, Anthész azonnal vissza is igazolta, közölte Heródes veséjének aznapi vizsgálata után úgy érzi, az észlelt jelenség ügyében földi tapasztalatait egyeztetnie kellene az ég észleletével, engedélyt kért és kapott arra, hogy este felkeresse az obszervatóriumot. Ez persze korán, még az epizód lezajlása előtt történt, ha bármelyikük is sejti, mit hoz a reggeli étkezés, dehogy kívánják a találkozót. Ami történt, azt nem lehetett sem kitalálni, se kiszámítani, megtörtént, mint a csapások szoktak, vagy a buta véletlenek: a reggelinél az első szájába vett korty narancslé után az ételkóstoló tisztviselő összeesett, és mire hozzáhajoltak, halott volt, erre a király az egész konyhaszemélyzetet, mind a hatvankét embert kivégzésre ítélte. Aznap senki se reggelizett, ami étel a konyhában volt, kiosztották a kutyák között. Heródes sokáig senkit se fogadott, csak az ebek között járkált, és figyelte mikor múlnak ki, az állatok azonban, amelyek mindent felfaltak, ájultan hevertek a napfényben vagy az árnyékban, és a legcsekélyebb jelét nem mutatták semmi rosszullétnek. Heródes persze ennek is tudta a magyarázatát: a merénylet eleve úgy készült, hogy az ebek még hajnalban ellenmérget kaptak, az elkészített étel meg ital csak emberre hathatott. A hóhér mindenesetre megkapta az utasítást a kivégzésekre, és a segédek hatvankét felpöckölt szájba nagy kínokat okozó, de lassan ölő mérget csorgattak. A király aznap egyáltalán nem akart beengedni senkit, de hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, minden előzmény és jelzés nélkül egyszer csak megjelent a határőrök parancsnoka, az Udvar olyan volt, mint egy elátkozott méhkas, az orvosokat idegcsillapítóért ostromolták, maga Anthész különlegesen dúlt volt, mert a főszakácsot szerette, Külkhaniosz görög volt, mint ő, az, ami történt nyilvánvaló ostobaság, a józan ész, a gondolkozás hiánya: Heródes étkezéskor az első falatot mindig a kutyáknak adja. Hatvankét ember haldokolt a kivégzések udvarán, és a királyt nem lehetett figyelmeztetni, a király nem tévedhetett soha. Hogy akkora terhelés alatt, ami egy ételkóstoló napi feladata, nem egy negyvenéves férfit visz el egy másodperc alatt a szívbénulás, de egy életerős tigrist is, nyilván nem jutott Heródes eszébe. A szír konyhai tisztviselő öt éve kóstolt meg minden italt, ételt, ami a király elébe került, csoda, hogy eddig bírta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Anthész dúlt volt, kevésbé örült az esti találkozásnak, mint máskor, semmi nem tudta lekötni a figyelmét, egyre visszatért a kísértő gondolat a lelkébe, mi lenne, ha lemenne a kivégzések udvarába, és ügyes kis üvegpálcikájával, amely be van vonva azonnal ölő méreggel, végigsimítana legalább a főszakács ajkán, de tudta, hogy parancs nélkül senki sem léphet be abba az udvarba, ahol egyébként egyelőre nem mozdult semmi, hullát se hoztak ki, nyilván a haláltusa idejét estig tartó kínra szabályozták. Antész tudta, most jó darabig pokol lesz mindenki élete idebenn, az udvarmesteré máris az, a kettes számú konyhaszemélyzetet berendelték, Anthész aznap értette meg, miért van minden ügykörben kettős készlet az udvarnál. Hogy az alkony leszállt, elindult Dagosz lakosztálya felé, ahogy szokta, vitte a macskáját, sehová sem ment a király személyes lakrészén kívül az állat nélkül. A macska hozzászokott a közlekedéshez, megült a karján, és kíváncsian figyelt. Ahogy haladtak, Anthész érzékelte, megerősítették az őrséget a folyosókon, talált a tisztek között ismerőst, a macska, akit Kutyának nevezett, nagyon megnézte a századost, meg is szagolta a vállát. A katona utálta az állatokat, de nem mutatta, Anthész környezetében semmit se volt okos utálni.

A rabszolga, aki bejelentette, azonnal eltűnt, ketten maradtak az obszervatóriumban, pontosabban hárman, mert a macska, akit Kutyának nevezett, Anthész életében embernek számított. Kutya ismerte a helyet, lecsúszott gazdája karjából a földre, körbejárt, szimatolt. Dagosz közben az utolsó függönyt is elhúzta, hadd lásson be zavartalanul az ügyeletes kém, ha tud is ajakról olvasni, nem kezdhet semmit a szövegükkel, maguk kitalálta szavakat dobáltak egymásnak, minden mást jelentett, mint amit hangalakja vagy jelentése kifejezett. Anthész valójában csak most nézte meg műszerrel a csillagot, ami szóbeszéd tárgya volt, valóban nem mindennapi jelenségnek érzékelte ő is. Az égitest mintha egy szemmel nem láthatómélységet, mintha egy, a kozmoszba fúrt lyukat akart volna befedni ragyogással egy mágikus kút zárólapjaként. Az orvos az érezte, logikus, hogy Heródest nyugtalanította ez az égi jel, ha jót hoz, ha rosszat, az a csillag nem akármi.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dagosz először a macskát kínálta meg pástétommal, az állat utálkozva bekaparta a tálat, csak nézett a csillagászra szigorú szemével. A bor a hűtővödörben volt, jégdarabok vették körül, de a csillagász a macskára is gondolt, ott állt az asztalon a kecsketej, az állat mellégugolt és lefetyelt.

- Jó kis nap - kezdte Dagosz -, ritka vidám. Eredetileg csak csillagokról akartam beszélni veled, de most már nagyobb lesz a műsorom, mert itt ez a víg emberirtás, és ne feledd a határőrparancsnokot, mert a vitéz felbukkanása a csillagra rímel, és a csillag meg mindenre.

- Nyilván tudod, mi történt - mondta Anthész. - Rájöttél, amire a király nem.

- Nem volt nehéz, mondta a csillagász -, nem volt nehéz. Emiatt aztán haljon meg mindenki. Ha nevetni akarsz, én kiegészítem a képet: ha hiszed, ha nem, nem halt meg senki és rosszul sincs. A hóhér és a gyógyszerészek őrjöngenek, a méreg nem hat. Azóta már üres a patika, háromszor töltöttek újat beléjük. Jó, nem? Haródes folyton jelentést kér, Heródest folyton áltatják, hogy már alig él valaki.

Nem is volt olyan jó, egyikük sem nevetett. A macska végzett a tejjel és felemelte a jobb lábát.

- Adj neki mézet, - mondta Anthész. Most éppen mézet kér. Hogyhogy nem hat a méreg?

- Nem vagyok vegyész - felet Dagosz, és egy kiskanállal mézet csorgatott a kistányérra. Kutya nekiállt, az orra arany lett az édességtől, dühösen letakarította a nyelvével.

- Állhat mindez összefüggésben azzal odakint? - kérdezte az orvos, és állával a csillag felé mutatott.

Dagosz elgondolkozott.

- Elvben - mondta nagy sokára. - Ez nagy égi jel, azonnal tudtam, mihelyt megjelent. Egyébként ez a mai nap személyes ünnepem is. Mióta berohant a határőrparancsnok, tudom, hogy halálos veszélyben voltam, és mert nem hazudtam, egyelőre megmenekültem. Igyunk.

Anthész nem értette mit beszél, Kutya igen. Kutya a legváratlanabb dolgokat megértette. A csillgászhoz ment, s elterült a lábánál. Nem pihent, nem aludt, figyelt. Úgy figyelt, mint egy ember, nem gyanakodva, csak kíváncsian. Várta a folytatást. 

- Tudod, hogy ő közepes csillagász - mondta Dagosz. - A lényeget magától megértette, amivel én kiegészítettem, valójában nem vette komolyan, csak azt méltányolta, hogy nem akarom félrevezetni. Ha letagadom, hogy uralkodó született, nagy király, ma nekem is végem. De nem tagadtam.

- Annál okosabb vagy - nézett rá az orvos.

- Annál okosabb vagyok. Annyira az, hogy a részletekkel nem terheltem, úgyse hitte volna el, pedig nem volt jelentéktelen adat, hogy nem akárhol születik, nem akármilyen király. A föld tele van birodalmakkal, világra jöhetett volna az Eufrátesz partján, de nem. Ez itt született, nálunk. Ez mentett meg, a hely, mert erre csak legyintett. A határőrparancsnok persze megzavarta, de az már nem az én ügyem. Én elmondtam, ami a csillagra tartozott, nem mindent, de sok lényegest, engem nem gyanúsíthatott semmivel.

- Mit nem mondtál el neki? - érdeklődött az orvos.

- Amit úgyse hisz el. Hogy milyen különös figura. Király, de koldus, meg az államrezonja a béke.

- Ez vicc - mondta Anthész.

- Nem vicc. A csillag azt jelezte, egyetlen érzést ismer, a szeretetet. Ezzel álljak a király elé? Dehogy mondtam el.

Ittak. Kutya elaludt, horkolt is. Anthész visszatért a csillagügyre, mert nem értett valamit. 

- Nem csaptad be, addig értem. Nem mondtál el mindent, ez logikus, mert a jelzések hihetetlenek, amellett Júdeában nem születhetik király, mert már van, hacsak nem tőle. De mit fordított volna a te sorsodon a határőrparancsnok?

Dagosz nevetett, szívből derült, nem ironikusan, és megint csak töltött, Anthész rábámult, mert a csillagász nem szokott inni. Mindketten tudták, az italtól megoldódik a nyelv, és bizonytalan lesz a lépés a politikai sakktáblán. De ezen a napon, amelyen a halálraítéltek egyszerűen nem óhajtanak meghalni, és abszurd programú fejedelem születik, nem érvényes semmi régi szabály.

Anthész a borba nézett, nem a barátjára.

Ha hamisan játszom, azóta nem élek, a határőr jelentése leleplezett volna, mert ő is tudja már, amit én, a személy, akit a csillag jelez, nem akármilyen király. A határőrök ugyanis csak a papírokat nézték, és beengedtek három idegent, három utast, akik a miatt az esemény miatt jöttek. Egy szírt, egy arabot, egy egyiptomit. A ma élő tudományos világ három sztárját. A világ megváltójának imádására megjöttek a mágusok.

A macska a mágus szóra felébredt, fel is állt. Emberi borostyánkő-pillantásával Dagoszra meredt.

- Tudsz követni? - kérdezte Dagosz. - Érted már, mi múlt azon, hogy nem tagadtam le a tényt? Ő kapott tőlem jelzést, amit aztán a mágusok mondanak, csak ráadás, igaz, hogy olyan, amibe belezöldül. A világ tudományos büszkeségei zarándokoltak ide, és azonnal mentek is tovább. A hülye barbár római őrök elkérték az útvámot, és engedték tovább a karavánt.

- A mai tudományos világ három legnagyobb csillagászszemélyisége nem őhozzá jött, a palotába, jelentkezni, hanem nekivágott az országnak?

- Mentek megtalálni, akit keresnek. A próféták és a zsidó írások réges-rég jelzik, hogy ez a nap eljön, még a helyszínt is rögzítették, de ki vette komolyan. Efrata Betlehem, ha zsidó volnál, tudnád, milyen abszurd. Betlehem komolytalan hely, Galilea is az. Ott mindenki makutyi a néphit szerint.

Az orvos nem ismerte a szót: makutyi.

- Milyen Galilea a néphit szerint?

- Makutyi - mondta Kutya tagultan. - Olyan furcsa szó. Kicsit bohó.

Nem mertek egymásra nézni. Sokat ittam, gondolta Dagosz, azt hiszem, túl sokat, mert úgy hallom, hogy megszólalt a macska.

Anthész rágondolt az idegnyugtatóra, amit a tömeges kivégzések hallatára lenyelt, és ugyanazt gondolta.

Kutya elmosolyodott. Sose látták mosolyogni, nem is láttak soha mosolygó macskát. 

- Miért jött a határőrök parancsnoka? - kérdezte Anthész. Nem nézett Kutyára, nem mert ránézni.

- Mert ami történt, valahogy külügy is. Nem értetted, mit mondtam? A művelt világ három akkora tudományos személyisége érkezett ide, amit nem lehet nem tudomásul venni. Ő utánuk parancsolt egy katonai osztagot, de a római helyőrség nem figyelte meg, milyen útirányt említettek. Nem bizonyos, hogy a szabványúton haladnak, az se, hogy nem álltak-e meg a város határában titokban pihenni. A királynak mindenképpen el kell érnie őket, mert megöli a nyugtalanság. Ok nélkül nem tesz baráti látogatást három világhírű ember. Most már kell félni attól az újszülöttől, aki a határt átlépő vendégek érkezésétől kapott valami titokzatos visszaigazolást.

Megint hallgattak, Dagosz forgatta a kupáját. Mintha követ vertek volna az ajtajára, úgy hangzott a csendben a finom kopogtatás, egymásra néztek, ami történt, éppoly abszurd volt, mint az egész este. Soha senki nem merte háborgatni ezeket az együtt töltött perceket. 

A csillagász indulatosan kivágta az ajtót, az udvarmester állt a küszöbön, és nagy zavarban volt. Bocsánatot is kért, és sokkal mélyebben hajolt meg, mint máskor. 

Dagosz nem segített neki, csak Kutya. Kutya kíváncsian a küszöbig osont, és ránevetett az udvarmesterre.

– Uram – kezdte Heródes küldöttje, és nyomorúságos arccal ott pironkodott a sorozatos szabálytalanság miatt –, bocsáss meg, de a király küldött. Senki sem akar meghalni odalenn, most már a kutyák is felébredtek, az udvari istállóba hatoltak, ráugráltak a lovakra, és most mindenki táncol.

– Mit csinál? – kérdezte Dagosz. Azt hitte, rosszul hall.

– Táncol, uram. Kutyák és lovak, mind táncolnak. A király azt hiszi, valami tévedés történt, mert az ételkóstoló felébredt, és nem érti, mi a helyzet. Szíveskedj megvizsgálni, ilyenkor szokta felvinni a király esti italát. Képzeld el, uram, mi volt a teremben, mikor belépett, kezében a gránátalma levével. Többen elájultak.

– Nahát – mondta Kutya. – De örülök!

Az udvarmester körbenézett, mert az orvos szája is néma volt, és a csillagászé is.

– Kivételesen nem érted jöttem, uram – mondta Dagosznak –, hanem Anthész urat hívja őfelsége. Magyarázatot kér arra, miért nem hatott a kivégzések udvarán a méreg, mert mindenki él és boldog, és az elítéltek mind táncolnak, mint az istállóban az udvari paripák. A hóhérok, a gyógyszerészek és orvosok valamennyien megszöktek, egyetlen orvos nincs a palotában, uram.

– Mi van itt ma éjszaka? – kérdezte Anthész döbbenten. – Az ételkóstolót még csak értem, keringési zavar, kollabált, aztán magához tért, a többit nem értem. A többit, akiket valóban megmérgeztek, meg a táncoló kutyákat és lovakat.

Anthész felállt.

– Mennem kell, udvari asztrológus úr. Engedelmeddel, míg eljárok őfelsége ügyében, itt hagynám a macskát.

Dagosz meghajolt. Anthész elrohant az udvarmester után. A csillagász visszaállt az ablakhoz, és kinézett a sötétkék égre. A csillag visszanézett rá. Aztán zajt hallott, akkor megfordult, Kutya két lábra állt és táncolt, kis mancsait összecsapta a feje fölött, Dagosz még a zenét is hallotta, valahol messze pásztorok muzsikáltak, és hárfa is szólt, és valami nem nélküli szoprán kiáltott is valamit.

A macska, akit Kutyának hívnak, hátsó talpára ereszkedett, és nagyon komolyan azt mondta:

– Táncolj te is! Ma meghalt a halál.

És megint felemelkedett, összecsapta a mancsait, és nevetett. A csillag izzott, a távoli szoprán éles volt, mint a penge. Soha ilyen boldogító hangot – gondolta a csillagász, és elképzelte a halált, amikor a hatalma megtört ezen a valószínűtlen és babonás éjszakán, és utolsót lehelt odvas, nyomorult fekhelyén. 

Kutya táncolt, énekelt, és akkor már, furcsa, de ő is, aztán hirtelen abbahagyta, úgy érezte, nincsenek már kettesben az állattal. Megszégyellte magát. Angyal – érzékelte Dagosz. – Valami angyal van itt, lehet, hogy nem is egy. Seregek!

– Seregek! – mondta Kutya. – Mit restelkedel? Dalolnak ők is.
 

Vége. 

 

/Kiscsigáé az érdem, én nem találtam, de megtalálható a szöveg a neten:

Link a digitális könyvtárba.

Link 2. /

12 komment

2008.11.24. 20:00 Scala

Amióta elolvastam, újra szeretem a karácsonyt

Címkék: hellókarácsony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Az ünnep dömping, a kínálat és vásár mesterséges előrehozatala csak a kereskedőknek jön jól. Sokan annyira kifáradnak idegileg karácsonyra, hogy az ünnepnapon szép magyaros veszekedés kerekedik ki belőle... Tudnék mesélni, anyukám eleve begörcsöl a karácsonytól, nem egy háztartási fenomén.
És akkor a többi családtagomat még nem is vettük górcsó alá...
Mára feldolgoztam a dolgot. És áthidaló megoldásokkal operálunk néhány éve: pl. nem mindennap megyünk valahova, hanem sűrítés.
 
 
Az alábbi írás postnak hosszú, novellának tökéletes. Őszintén kívánom, egy hónap múlvára, minden látogatómnak sikerüljön a végére érnie.

A szerzőt legalulra írom, de rá fogtok jönni kitől való.

 
Egy doboz fű Melindának
Sok arcát őrzöm, nem is logikus, mennyi arcát, hiszen nem szerettem Jablonczay Gizellát, a Régimódi történet Melindáját, s nekem mindig sikerült kidolgoznom magamból azokat, akiktől idegenkedtem. Kihevertem őket, mint egy betegséget, egyre halványodott bennem a képük, végül annyira elhomályosodott, hogy tudtam ugyan mindig, nem vagyunk barátok, de nem minden esetben jutott eszembe, miért: gyerekkoromtól képes voltam rá, hogy módszeresen, talán valami naiv büntetésnek szánva, elfelejtsem, aki emlékének őrzése nem volt kívánatos. Ám Melinda kifogott rajtam, újra meg újra visszatért azután is, amikor már befejezte csak évtizedekkel később igazán megértett életét, felbukkant a verseimben, a regényeimben, még színdarabomban is, nevettem és dühös voltam, valahányszor meg kellett bizonyosodnom róla, nem hajlandó békén hagyni most sem, mikor már a temetők nagy törvénye igazán válaszvonalat húzott kettőnk közé. Míg a Régimódi történet meg nem született, nem is jöttem rá, miféle erő igézi folyton a közelembe, csak amikor összeszedtem hetvenhét esztendejének adatait, s előttem állt az igazi képlete, jöttem rá, Melinda nem volt hajlandó elhagyni, míg rá nem kényszerített, hogy becsületes bírája legyek. Addig nézett vissza rám a végtelen időből rebbenéstelen pillájú, sötétkék szemével, míg kelletlenül, szinte akaratom ellenére el nem végeztem azt a mélyfúrást, ami nyomán, mint a hévíz, fel nem szökött élete igazságának az a forrása, amelyre, míg élt, nem voltam kíváncsi.
Min kezdődött az ellenszenvünk – mert Melinda, aki születésem óta ismert, hamarabb nem szeretett engem, mint én őt, csak a bátyám számított a szemében Jablonczay Lenke gyerekei közül, azért rajongott, azt becézte –, nem tudom már megfejteni, nyilván idegen voltam a számára, egyetlen vonásomban sem hasonlatos a Jablonczay hadhoz, s ha valakire egyáltalán emlékeztettem, az gyűlölt sógornője, Gacsáry Emma volt, de honnan tudott volna erre rájönni egy kisgyerek akkor, mikor a saját külseje éppúgy nem érdekli még, mint felmenői fényképei. Hogy én miért viszolyogtam tőle, azt viszont pontosan tudom: anyám iszonyú gyerekkora és a karácsonyok miatt. Melinda a férje halála után minden karácsonyon a vendégünk lett, úgy hozzátartozott az ünnephez, mint a fenyőillat, mint a gallyakon lóbálódzó díszek, csakhogy nagyapám húga sötét ékesség volt, fekete gyertya. Valahányszor besuhogott hozzánk szentestén, csontos mutatóujján apró ajándékcsomagok lógtak aranyszálon – utáltam még az ajándékait is, pedig Melinda ízlése sose hibázott, megfogyatkozott tartalmú vitrinjéből, ékszereskazettájából nem is értéktelen tárgyak kerültek a karácsonyfánk alá. Soha senkitől nem kaptam olyan ízléses, néha izgalmas karácsonyi ajándékokat, mint éppen tőle, és soha senki adományával nem bántam olyan mostohán. A fülbevalót, saját, minden vészen átmentett gyerekkori fülbevalóját azonnal eladtam barátomnak, az ékszerésznek. Melinda fuldokolt, mikor felfedezte egy nap a Batthyány utcán a sötét bársonypárnán, lejjebb srófolta költségvetési keretét, visszavásárolta a függőt, és visszarakta az ékszerei közé. Metszett antik poharát már nem tudta megmenteni, fivérem elbűvölően figyelte, amint a vacsoránál milliméterenként toltam odább-odább, míg sikerült kivégeznem, a gyöngyszalagot, amellyel fiatalabb korában alighanem nyakának ráncait próbálta elleplezni, hosszú, fáradságos munkával mindjárt a szentestén megbontottam a közepén, hulltak-hulltak a karácsonyfa alá Melinda kék-arany gyöngyei, mint a könnyek, Melinda vaksin keresgélte őket a parketten, vacsorázás helyett guggolt és gyöngyre vadászott az egész család. Most már tudom, ki akartam utálni az ünnepeinkről, barbár módon, primitív, gyerekes sértésekkel, amelyeket hamarabb észrevett, mint bárki, de úgy vett tudomásul, hogy éreztette, ebben a harcban nincs sok reményem a győzelemre, pimaszkodásom elszáll mellette, nem érinti, nem veszi tudomásul. Bármilyen vagyok, bármit eszelek ki a bosszantására, akkor is eljön hozzánk ünnepelni. Melinda nem akart egyedül maradni szentestén a maga Lavinia Mannon-i árnyaival.
 
*
 
Egy idő múltán abba is hagytam a felesleges küzdelmet, tudomásul vettem, ő az erősebb, bármi történjék, eljön, áll a fánál, mint egy unatkozó gyarmatosító valami törzsi ünnepen, nézi a három buzgó kálvinistát, apámat, a fivéremet és engem, ahogy a Lukács evangéliumát olvassák és a betlehemi csillagról énekelnek, úgy nézi, mintha színdarabot látna, de közben másra gondol, egészen másra, s számunkra követhetetlen úton vándorol a mi karácsonyi fényeink között. Ha meggyújtottuk a gyertyákat, mindig anyám vállára tette a kezét, s abban a pillanatban – ezt megéreztük mindhárman, Béla fivérem és mi, két Szabó egyaránt – maga anyánk is kilépett családja köréből, vissza, Melinda mellé, és olyan messze kerültek tőlünk, mintha nem azonos közigazgatási egységben ülnők meg az ünnepet. Anyám tudta, hogy számunkra Melinda teher, sosem engedte, hogy az ő révén bármi teher háruljon a családra, Melinda volt az egyetlen, akiért nemhogy síkraszállt, de akit egyenesen oda követelt maga mellé. Gyerek voltam, később a maga ifjúsága problémáival küszködő fiatal, minden inkább érdekelt, mint a magam famíliája. Mire felfogtam, felfoghattam, hogy ott, akkor, egymás közelében, a súlyos kálvinista dallamok között is a Szent Anna-templom éjféli miséje harangszavát hallják azok ketten, s míg mi meg nem szólalunk, pár bűvöletes pillanat erejéig megint csak visszaépül számukra a Kismester utcán a régi ház, senki sem élt már kívülem a régi karácsonyok ünneplői közül.
 
*
 
Ahogy nőttem, változott a módszerem, amivel ellensúlyozni tudtam Melinda jelenlétét. Felfogtam, kár a tárgyakon bosszút állnom, a tárgyak szépek, a tárgyak ártatlanok, hogy Melinda maga is az, nem jutott el a tudatomig, nem volt még halottam, s a ház, amely felnevelt, olyan biztonságosnak és öröknek tűnt, amiben el se fért a gondolat, hogy egyszer valamennyien elkerülünk belőle, vagy maga a ház is romba dől, eszembe se jutott, hogy még én is lehetek egyszer fekete gyertya mások ünnepén. Békén hagytam a tárgyakat, megőriztem őket, később udvariasan viszonoztam is az ajándékot, tudomásul vettem Melindát, mint az egyiptomi csapások egyikét, figyeltem, mint áll szálfaegyenesen a szoba közepén, míg mi énekelünk, s közben latolgattam, előfordult-e már, hogy elvesztette a hajbetétjét, vagy mi lenne, ha most, míg sziporkáznak a csillagszórók, kiesnék a mellpótlója. Vártam, mikor mondja ki azt a mondatot, amire úgy reagálunk a fivéremmel, mint a futók a startpisztolyra, mihelyt elhangzik, már rohanunk is ki a harmadik szobába, és táncolni és nyeríteni kezdünk a fiatalság pimasz jókedvétől. Melinda csaknem minden egyes megnyilvánulását hóbortosnak éreztem gyerekkoromban, hogy sose járt másban, csak feketében, hogy sose ebédelt mást, mint tojást, hogy egész gyűjteménye volt félkótyákból, akikkel együtt teázott, hogy tegezte a cselédlányt és magázta a macskát, és ha visszatérünk Biharból, a szőlőjéből, s neki valami nézeteltérése van a román vámtiszttel, nem azt mondja neki, hogy ugyan, ne tessék már fennakadni azon a kis zsák dión – Melinda úgy tudott franciául, mint egy párizsi –, hanem, teljes aszinkronban önmaga merevségével, azt suttogja a megdöbbent és ilyenkor mindig mindenben engedő vámtisztnek: Ayez pitié, monsieur! „Irgalmazzon, uram!” Egy zsák dióért! Azt már megszoktuk, tudomásul vettük, hogy általában fennakad valamin, hogy sosincs nálunk megelégedve semmivel, de szentestei sztereotip kifogása oly döbbenetesen gyönyörű volt, mint egy abszurd dráma címe. Végigpásztázta tekintetével az ajándékasztalt, körülnézett a fa alatt is, sőt az ablaktáblák közé is belesett, aztán anyánkhoz fordult – ha tehette, csak vele beszélt –, s azt mondta: „Ismét nincs füvetek, Lenke!” Anyám szégyenkezett, törte a fejét, hogyan is történhetett meg, hogy ismét hiányzik a fű, mert Melinda minden évben kérte, és megesett, hogy Erzsébet-nap táján, mielőtt még leesett volna a hó, én kaptam a megbízást, hozzak fel a kertből, vagy maga tépett gondosan pár maroknyit. A fűnek aztán, titokzatos módon, éppen szentestére lába kelt, vagy a fivérem lopta el, vagy én, vagy az apám, aki csak ebben a formában tudta érzékeltetni, nem örül, ha Lukács evangéliumát szemmel látható derűvel hallgatják: Melinda, bármilyen sajátságos is, ateista volt. Összesen két olyan karácsonyra emlékszem, amikor mégis volt fű, amikor anyám valami rejtekhelyről nagy diadalmasan előbányászta, s ránk villantotta gyönyörű szemét, így jelezve: most túljárt az eszünkön. Utóbb aztán ő is abbahagyta a fűről való gondoskodást, valahogy rájöttünk mind, Melinda voltaképpen élvezi, hogy nem kapja meg, amit kér, neki tetszik, hogy a fű hiánya miatt nyilvánvalóan hiányos az ünnep, komolytalan, nem is igazi, nem olyan, amilyennek lennie kellene. Apám megpróbálta kideríteni, miféle szimbólumot keres benne. Jézus derékalját? A karácsonyi búzát? Melinda kioktatta, Jézusnak széna a derékalja, a karácsonyi búza egészen más ügy, a fűnek nem az a szerepe, teljesen különleges, ezt egyébként még mi is tudhatnók, hiszen ő is tudja, sőt tudta ezt az ő apja is, aki egyébként mindent tudott, és minden könyvet olvasott Álomzugon. Álomzug és sose látott dédapánk említésére aztán csak összenéztünk a fivéremmel, allergiásak voltunk mindkettőre, Melinda szerint mitológiai szépségű és műveltségű ősünkre éppúgy, mint a tényre, hogy a családunk Álomzugon élt valaha, mégiscsak olyan, mint egy vicc, hogy egy birtok neve Álomzug legyen. Menjen ő is Álomzugra, vissza, a nem létező otthonába, Szabóéknál nincs rejtelmes gizgaz, itt Lukács evangéliuma van, és racionális, kálvinista karácsony, itt nincs fű. Nem is lesz. Valóban nem is volt – Melinda évről évre számon kérte.
Később, még holta előtt, Melinda eltűnt az ünnepeimről, elkerültem a szülővárosomból, új családommal ültem meg a karácsonyt, nagyapám húgának fekete figurája viszont gyakran felbukkant előttem, nem csak a tudatomban, olykor az utcán is, rá emlékeztem, valahányszor egy hozzá hasonló, magas, vékony sziluett sodródott az alkonyi árnyak közt vagy a ködben. Ilyenkor Melindára gondoltam, s mindjárt láttam is, ahogy utoljára, amint kezét összefonva, figyelmesen rám néz, éppolyan indulat nélküli arccal, mint ahogy én szemlélem őt, mintha a folyó két ellentétes partján állnánk, bizonyosan tudva, nincs híd, amelyen elindulhatunk egymás felé, s ha volna is, ugyan minek. Meglettek a magam otthonának külön karácsonyi szokásai, később Melinda meghalt, el se mentem a rekviemre. A temetése napján az jutott eszembe, most pakolhatja ki a túlvilágon a spárgából horgolt szatyrait meg a rengeteg tojást, és milyen ideges lehet tőle a többi üdvözült. Többé senki nem kért tőlem karácsonykor füvet.
 
*
 
Hogy mire kellett volna neki, New Yorkban tudtam meg, huszonhárom évvel Melinda halála után, életem legsúlyosabb karácsonyán. Este volt már, mikor a kórházból hazafelé baktattam a Hetedik Avenue-n, az Ötvenedik utcánál befordultam a Broadwayre. Körülöttem már ünnepelt a város, sodródtam haza a hotelba a tömegben. „Your husband is comfortable” – mondta az orvos, mikor elfogtam a folyosón, ez annyit jelentett magyarul, hogy az állapota még mindig válságos, nem nehéz megtanulni az Egyesült Államok kórházi stilisztikáját. Megvásároltam a karácsonyi vacsorámat, száz gramm felvágottat, péksüteményt, banánt, egy kávéházban telemérettem kávéval a termoszomat, és felmentem a szállodába. Kinyitottam a televíziót, végighallgattam valami műhold közvetítésével a pápa San’ Oreste-i nagymiséjét Itáliából, néztem a szertartás ősi mozdulatait áldozáskor, s arra gondoltam, olyan messze vagyok a hazámtól és a normális életemtől, amilyen messze még sose, és ezúttal, először, mióta a világon vagyok, nincs senki, aki feloldja köröttem a magányt, a férjem a maga küzdelmét vívja pár utcányira tőlem az infúziók bonyolult hálózatába kapcsolva. Minden, ami mögöttem volt, olyan irreálisnak tűnt, mintha nem is velem történt volna a saját életem. Néztem a tévét, mint egy toronyból, a város felett, a huszonkilencedik emeleten, nem tudott soká ülve tartani, pedig szóltak a karácsonyi harangok, a négyes csatornán az Anna és a sziámi király című filmet vetítették, a kettesen Disney-rajzfilmeket, az ötösről zengtek az ünnepi kórusok, a hetesen George Kirby énekelt, a tizenhármason valaki meg akart tanítani arra, hogy csinálják a savanyú tojáslevest, és a krimicsatornán Karácsonyi gyilkosság címmel az alkalomhoz illő darab ígérkezett. Elzártam a készüléket, reménytelen vállalkozás volt kísérleteznem bármelyik csatornával. A fele hátralevő életemet odaadtam volna abban az órában pár emberi szóért. Visszaöltöztem, lementem megint a Broadwayre.
Mire leértem, nagyjából elcsendesedett a Times Square környéke. Az árusok még kitartottak, ott topogtak a hevenyében felállított alkalmi elárusítóhelyek körül, Karácsony apónak voltak öltözve, és iszonyúan fáztak. Akkor cserélték ártábláikat az asztalaikon: este tíz után féláron kapható minden karácsonyfadísz. Ezen még akkor, abban a lelkiállapotban is eltűnődtem, vajon van-e valaki, aki vár az ünnep megkezdésével este tízig, aztán hanyatt-homlok lerohan valamelyik felhőkarcolóból, féláron bevásárol, és tíz után kezdi díszíteni a fáját.
„Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” – zengett, mint a litánia, az ajánlat a Negyvenkettedik és az Ötvenedik utca között. „Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” A Wintergartennél ért el a tudatomig, mit is hallok én. Mit kiabálnak ezek? Csillagszórót? Ékességet? Füvet? FÜVET?
Nem tévedtem. Ahogy megálltam az egyik asztalnál, mindjárt felfedeztem, vad zölden meresztette szálait a nyitott dobozokban. Lehúztam a kesztyűmet, megérintettem, persze nejlonfű volt, mi más lehetett volna Manhattan közepén.
– Mi ez? – kérdeztem. – Minek ez?
– Hogyhogy mi ez? – nézett rám Karácsony apó. – Nem látja? Fű.
– De minek? Minek?
– Hogyhogy minek? – kérdezte a Karácsony apó. – Hát a tevéknek.
– A tevéknek?
Nézett rám, reménytelenül. Hideg volt, vevő sehol, s aki mégis, ennyire buta.
– A Háromkirályok tevéinek. Hát mit ad nekik enni?
Egy dollár volt a fű, be se csomagoltattam. Melinda előttem lépkedett a Broadwayn, s ez annál meglepőbb volt, mert amíg élt, sose hagyta el az Osztrák–Magyar Monarchia területét, amellett furcsán is volt öltözve. Kék slájfni szorította a derekát, fehér kislányruhát viselt, olyasmi cipőt, mint a balerinák, és táncolt is Melinda, ugrándozott a hotel felé, amely ott állt a Negyvenhetedik utca sarkán, egy kődobásra Debrecentől, a Kösely és Hudson folyók közt, Álomzugon, s az Atlanti-óceán melletti partvidék vizes hava kis sisakká fagyott angol fürtjein a csontig maró hajdúsági hidegben. A könyv – gondoltam –, és hirtelen minden világos lett, logikus, a könyv, dédapám könyvtárából, amit Melinda sosem engedett kézbe venni, amit úgy siratott, mikor egyéb lomjaival együtt azt is benyelte a háború, a könyv, a különféle nemzetek népszokásairól. Hát persze! Melinda volt a dédapánk kedvence, és már kislánynak is elég különös, hisz voltaképpen csak az állatokat szerette, lovat, kutyát, macskát, igazi játék nem kellett neki sohasem. Mit érthetett meg a kisgyerek Melinda a karácsony misztikus idejéből, nem többet, mint hogy messziről csak jönnek-jönnek, és milyen éhesek és fáradtak lehetnek azok a tevék. És állt Melinda az álomzugi melegházban, megtöltötte nyers, harsogó fűvel a dobozkáját, és a Hortobágy felől kopogtak a paták, a Háromkirályokon szűr meg kucsma volt, hozták aranyfüstölőben az édes ünnepet, és Melinda megnyitotta a kitámasztható melegházi ablakot, kidugta a hóesésbe nyitott, fűvel teli tenyerét, a puha állati orrok meg ráhajoltak, és ettek és ettek és ettek a tevék.
Melinda minden karácsonykor elhozta nekem az ajándékát, most kicsit nehezebb volt megtennie már, mint mikor még élt, de persze megoldotta, mert elárulta végre a titkot, amitől egy olyan fekete gyertyának, amilyen én voltam azon a New York-i estén, mégiscsak ünnep lehet az ünnep. Olyan egyedül voltam, de olyan egyedül, hogy nem lett volna elég nekem társaságnak most egyetlen, közönséges király. A Háromkirályok kellettek, s a hortobágyi széllel elkeveredő tömjén- meg mirhaillat s a juhászbundák párolgása. A füvet éjjelre kicsuktam az ablak közé, hogy azonnal megtalálják a tevék.
 

Szabó Magda (1997)

Szeretettel élesítettem ezt a bejegyzést; az IrodalomBlog Valamennyi Olvasójának küldöm.

Benne van minden ellentmondásosság, amely a karácsonyi ünnepet, annak gyakorlati megvalósulását körbelengi. Én sem vagyok kivétel: anyai bénult pánik a háztartási feladattól; a kommunizmus erőltetett ateizmusa; az éjféli mise, mint öntudatnövelő tiltakozás; az anti-kommunista anyai nagymama, aki azonban a házasságot a legnagyobb természetességgel felbonthatónak és múlandónak tekinti. Mindig ilyenkor törtek csúcspontra az indulatok, sérelmek: veszekedések, kiabálások. Volt, hogy két napon át, bárhol is járjunk. Huszonhetedikétől mindig jobb volt.

8 komment