HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek

2008.10.19. 12:00 Scala

Vakság (12.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról') /1995./

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

Előzmény: Vakság (11.)

Folytatjuk a kilencedik fejezetet.

Aznap amikor az orvos felesége hosszas töprengés után úgy dönt, mégsem fedi fel, hogy ő lát, a reggeli elosztásánál komoly probléma veszi kezdetét: a vakok egy bizonyos csoportja nem hagyja a bevett rend szerint elosztani az ennivalót, szerintük mátol fogva aki enni akar, annak fizetnie kell. A dobozokat körbeállják, testekből álló falként elzárják, az első beszámolók szerint furkósbottal is felfegyverkezve.   Saramago annak a kórteremnek a tapasztalatait követi velünk végig, ahol az orvos és felesége töltik mindennapjaikat. Először értetlenül fogadja mindenki a jelenséget, az orvos szerint valami félreértésről lehet szó, csak beszélni kell ezekkel az emberekkel, hogy rendeződjék az ügy. A többi kórteremból is tódulnak ki a vakok, ebben a tömegben próbálnak együtt maradni, velük megy az asszony is, aki lát, és az előcsarnokba érve, a következőket osztja meg velünk:

(...) rögtön megértette, hogy semmiféle diplomáciai tárgyalás nem lehetséges, és valószínűleg nem is lesz lehetséges soha. Az előcsarnok közepén, az élelmiszeres ládák körül vakok sorfala állt, botokkal és ágyvasakkal fegyverkeztek fel, s ezeket úgy tartották maguk előtt, mint szuronyokat vagy lándzsákat, szembeszállva az őket ostromló vakok elszántságával, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak meg áthatolni a védelmi vonalon, némelyek abban a reményben, hogy találnak egy rést, egy gondatlanságból rosszul becsukott kiskaput, felemelt kezükkel védekeztek az ütések ellen, mások négykézláb csúsztak-másztak, egészen addig, amíg neki nem mentek ellenségeik lábának, akik a hátukra mért ütésekkel és rúgásokkal fogadták őket. 

Egyesek az intézetet őrző katonák segítségében reménykednek, kiáltanak is nekik, de ők úgy tesznek, mintha nem hallották volna. A hadsereg hozzáállása a belül történtekhez a most következő idézet első mondatában foglalható össze:

Ha egymást gyilkolják, annál jobb, kevesebben maradnak. A vak asszony rekedtre ordította magát, ahogy a valamikori őrültek, ő is majdnem megtébolyodott már, de puszta kétségbeesésében. Végül rájött arra, hogy hasztalanul kiabál segítségért, zokogva visszafordult, s oda nem figyelve arra, hogy merre jár, hatalmas ütést kapott a fejére, amitől összerogyott. Az orvos felesége oda akart futni, hogy föltámogassa, de olyan nagy volt a zűrzavar, hogy lépni sem tudott.

Az orvos és felesége pozitív szereplők, ők a nyugodt, jóérzésű értelmiségiek, akik intelligenciájukkal, valamifajta karizmával - amit az orvos vaksága ellenére is megőrzött -, vezetik a kórteremükben élőket. A többiek hallgatnak rájuk, és nem félnek elismerni hogy az orvost vezetőjüknek tekintik. A kórteremben élőket fokozatosan összeszokott, értelmes együttélési szabályokról meggyőzhető (például: van egy napi rutin az élelemelosztásban, a leghátul elhelyezkedő ágyak birtokosai mennek a dobozhoz legelőbb, a legközelebbiek csak a végén; tülekedés, lökdösődés és kellemetlenségek nélkül), segítőkész (a sötétszemüveges lány a mamáját szólongató kisfiúnak adja ételadagja nagy részét, együtt alszik vele, nyugtatja, így próbálván pótolni a gyermek anyjának hiányát), unalmas óráikban egymásnak történeteket mesélő  (például a ki hol volt amikor vakká lett), rádiót hallgató csoportnak mutatja be. Kénytelen-kelletlen kerültek ide, de ebben a szoros összezártságban sem nyomasztó a légkör. Nem boncolja ennek okait Saramago, pusztán a leírások sugallják, hogy abban a teremben jóérzés, megértés, egymás felé fordulás, intelligencia, és emberiesség jellemzik a hétköznapokat. Szép világot sugall, igazi megpróbáltatások között toleranciát, türelmet. Azok az általam oly fontosnak tartott egyetemes emberi érzések, - szerintem európai szemszögből -, de megjelennek. Az olvasót ezzel el is ringatja, kompenzálja az alapvetően rémes történetet. Jól teszi, erre nagy szükség van bármely remekműben: legyen az film vagy könyv, a kizárólagos, túlzásba vitt, életidegen szörnyűséghalom nem éri el célját.

A Vakságban az a csodálatos, hogy a tökéletesen fiktív keretek között életszerű, emberi, zárt rendszerű regény, amelybe az olvasó képes belehelyezni magát. Nincs rosszabb számomra, amikor egy írással sem azonosulni, sem attól elidegenedni nem lehet. Mesele (blogerina, recenziókat közöl a KönyvesBlogon) használta egy rossz könyvről írt post címében: 'kilökdös, majd visszaráncigál'. A Vakság nem ilyen regény, az első fejezetben körbefont bennünket hangulatával, azóta - nagyon ügyes praktikákkal - nem enged el. Halad a történet, mi is sodródunk, a diktált ritmusban. Sokat kritizálják Saramagot nyilatkozatai, politikai hovatartozása miatt, de legtöbbször azt is kiemelik, hogy mindez regényeiben nem domináns, sőt írásainak csodálóit meg is döbbenti. Megerősíthetem, a legteljesebb mértékben konszolidált, jóérzésű, inkább elégikus hangot és gondolatokat használ az általam eddig olvasott művekben. Számomra ezt a Vakságban az orvos és feleségének alakja,  hozzáállásuk az eseményekhez, problémákhoz, az általuk az elmegyógyintézet falai között kialakított életritmus, és sugallt magatartás-minta testesíti meg. Döbbenetesen szép lecke mindannyiunknak. Ezért is jut eszembe a könyv, amikor várok soromra a postán: nagy teremben, tömegben ülök, nézelődöm, látom a nénit a járókeretével, hallom - nem örülök neki egyáltalán, de mellettem ülnek, és hangosak - két kollégista vagy nővérszálláson lakó lány beszélgetését, kicsit idegesítenek. És eszembe jut a Vakság. Mit tennék én, ha hirtelen - bármilyen okból - ezekkel az emberekkel összezárva kellene akár csak egy fél napot eltöltenem? Pánikban, gondban-bajban, kellemetlenségben. Korábban írtam már, kívánom, hogy minél szélesebb körben ismerjék a művet.

Mi olvasók, főként az orvos feleségének szemével követjük végig a történetet, ő abszolút kulcsszereplő, sokban hozzájárul férje vezető szerepének kialakulásához is. Külön izgalmas, ahogyan egyensúlyoznia kell többfajta szerepkörben: mint feleség tartani a lelket párjában; tapintatosan irányítani őt, és a velük összezártakat; mindemellett okosan titkolni különleges képességét, hiszen a lelepleződés személyére nézve igen sok kellemetlenséget vonhat maga után. Kezdettől fogva azért vállalta a szerepet, hogy ne szakítsák el a férjétől, de nem volt világos mire válalkozik, és kételyek gyötörhetik, ki fogja-e bírni. Közben tudjuk, milyen nyomasztó ott élnie, reggelente, ébredés után első kötelessége próbálgatni: lát-e (még?), aznap is, vagy titkos helyzeti előnyüknek befellegzett.

Vajon ez a csoport azért ilyen, mert van köztük ez az asszony, aki lát, és mindez kihat a kórteremre? Azaz, ha az embereket sújtó fehérvakságot metafóraként fogjuk fel: van egyvalaki aki másképpen lát, tisztán lát, ennyire nagy különbséget jelent? A többiek elkorcsosulnak: itt a fejezetben van például egy tömörülés, amely erővel, fegyverrel akar hasznot húzni a többiek nyomorúságából. Kihasználva valami helyzeti előnyt, mohón kapva az alkalmon, hiába is próbálnánk szépíteni: zsákmányolnak. Vajon miért nem a mi kórtermünkben élőknek jutott eszébe a dolog? Pedig képességeink, adottságaink nekünk lennének a legjobbak: egy, mindkét szemére tökéletesen látó szuperharcos. Vajon az orvos vezető szerepe, karizmája, az általa sugallt magatartás-minta miatt? Vagy mert náluk lakik az a személy, aki mindegyik között a legbátrabb, önzetlenebb, és egy önzetlen, jóérzésű személy, nem lesz másokat vezető főgonosszá? Mert ez az asszony mindent lát, tisztán, és máshogyan mint a tömeg, tud az a csoport emberhez méltó életet élni? Egyelőre nem tudnám megválaszolni a kérdést, hogy mit sugall a regény. Talán még nem is kell, most járunk a közepénél.

Bekúszik többször a könyvről szóló gondolataim közé, hogy eredeti nyelven művének Saramago az 'Esszé a vakságról' címet adta. Felveti a kérdéseket, megkísérel néhányat megválaszolni is: talán sikerül, ha nem az sem olyan nagy baj hozzáállással. Semmit nem erőltetve, de autentikusan: ahogyan ő látja, ahogyan azt értékrendje, élettapasztalata, fantáziája, zsenije diktálja. Számomra pont attól zseniális, hogy stílusa ennyire visszafogott marad: mondanivalójában, szerkezetében, technikájában letisztult, gyönyörűen megírt, az emberi méltóságot, esendőséget legteljesebb mértékben szem előtt tartó, valódi irodalom. 

Lekerekítve a fejezetet, összefoglaló, mi történik itt még: a rablók közül az egyik pisztollyal rendelkezik, amit nem is fél használni, a levegőbe lő, stukkódarab válik le a mennyezetről, valódi töltények vannak tehát a fegyverben. A banda akarata, hogy az áldozatok minden fellelhető értéket kórtermenként gyűjtsenek össze, ennek ellenében kaphatnak ennivalót. Mindent: jegygyűrűt, fülbevalót, készpénzt, órákat. Mindent egyszerre, aztán majd eldől ennek fejében mennyit ennivalót érdemelnek. Az átadás után ellenőrzést tartanak, és jaj annak akinél egy aprócska pénzdarabot is találnak.

Felemelte a karját és újra lőtt. Még egy kevés stukkó lehullott. A te hangodat pedig, mondta a pisztolyos vak, nem felejtem el, Én sem az arcodat, felelte az orvos felesége.   

Az utolsó mondat jelentőségére 'látszólag' nem figyel fel senki. Képtelenség volt, és amúgy is a kórtermükbe visszajutással vannak a vakok elfoglalva, hogy minél hamarabb újságolhassák a sötét fejleményeket a hátramaradtaknak.  

Egy hét múlva folytatjuk.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr22714272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Loge · http://bloge.blog.hu/ 2008.10.21. 08:03:02

Jaaj, most jön majd a neheze. Azt lehet, hogy tényleg kihagyom. Visszagondolni is borzalmas, tehetetlen dühöt gerjesztő érzés.

Scala 2008.10.21. 22:48:34

Elolvastam a következő fejezetet, sőt a bejegyzés is félig kész. Azt még nem kell kihagynod. ;-)
Tényleg. :-)))