HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek

2008.06.21. 08:20 Scala

José Saramago: Vakság (8.)

José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')

Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft

Előzmény: Vakság (8.)

A Hatodik fejezet (II. bejegyzés 100-116. oldal):

Minden kedves olvasó és érdeklődő előzetes figyelmébe ajánlom, ez ma egy igen hosszú bejegyzés, a regény hatodik fejezetéről. Tartalmaz egy kiterjedt, szószerinti idézetet a műből, azok részére akik - számtalan okból,  amit mi most időhiányként aposztrofálunk - nem olvassák a könyvet, inkább a blog bejegyzéseiből ismerik meg Saramagot.

 

Megoldásra vár még a halott eltemetése, amit a hadsereg eleinte nem tekint saját problémájának. Miután a beteg vakok, - kiváltképpen az orvos - elmagyarázzák az eset járványtani szempontból felettébb aggályos voltát, a kérlelhetetlen őrzők elkezdenek iparkodni. 

 

A délelőtt kellős közepén megszólalt a kórteremben a hangszóró, Figyelem, figyelem, az elkülönítettek megörültek, azt gondolták az ennivalót jelentik be, de nem, a kapáról volt szó, Valaki jöjjön érte, de semmi csoportosulás, csak egy ember jöjjön ki, Majd én kimegyek, mert én beszéltem velük az előbb is, mondta az orvos felesége. (...) Nem szabad elfelejtetem, hogy vak vagyok, (...) Hol van, kérdezte, Gyere le a lépcsőn, majd irányítalak, felelt az őrmester (...) a fenébe azt mondtam, hogy ne térj el, hideg, hideg, megint melegszik, meleg, egyre melegebb, megvan, most hátra arc, megint irányítalak, nem szeretném, ha úgy járnál itt körbe-körbe, mint egy nyomtató ló, és a kerítéskapunál kötnél ki, Ne ijedezz annyira, mondta magában az asszony (...) még ha gyanút fogsz is, hogy nem vagyok vak, nem különösebben érdekel, úgysem jössz ide be értem. A kapát a vállára vette, mint egy kubikos, és megindult egyenesen a bejárat felé, nem tért el semerre sem, Őrmester úr, látott már ilyet, kiáltott fel az egyik katona, azt hinné az ember, hogy lát a szemével, A vakok nagyon gyorsan megtanulnak tájékozódni, magyarázta meggyőződéssel az őrmester.

A fejezet bemutatja a katonákat, az ő viselkedésüket, ebben a soha nem tapasztalt helyzetben; a vakok részlegét; és valamelyest az ún. fertőzöttek részlegét is. Egy-egy benyomást szerzünk mindenről, a módszer továbbra is a sallangmentes, de oly frappánsan egymásba fűződő mondatok szövedéke.

Alábbi idézetben újabb példa következik a mindenre kiterjedő, rezignált gondolatfolyamra, maguknak válaszolgatnak az ötletek, hurkolódnak tovább, mint egy értékes, körültekintő monológban, ideális esetben eszmecserénél. Hétköznapi, értelmiségi-irodai létünk jutott eszembe, bárcsak minden értekezleten így lennének végigvezetve a felvetések...

Alaphangulata a jóérzés; egyszerű, tiszta, körültekintő, emberi.

Három arasznál mélyebbre nem tudtak ásni. Ha kövér lett volna a halott, kívül maradt volna a pocakja, de a tolvaj sovány volt, vékonypénzű figura, aki még vékonyabb lett az utóbbi napok böjtölése után, kettő is belefért volna belőle a sírgödörbe. Senki sem imádkozott. Tűzhetnénk rá egy keresztet, javasolta a sötét szemüveges lány, a lelkiismeret diktálta ezeket a szavakat, de a jelenlevők közül senkinek nem volt tudomása arról, hogy az elhúnytat foglalkoztatta-e életében Isten és vallás, az volt a legtöbb amit tehettek, hogy hallgattak egy sort, más cselekedet talán nem is igazolható, ha szembesülünk a halállal, másfelől azt sem árt tekintetbe venni, hogy egy keresztet nem is olyan egyszerű elkészíteni, nem is beszélve arról, hogy mennyi ideig maradna meg, hiszen ezek a vakok azt sem látják, hogy hova lépnek. Visszamentek a kórterembe.

Ez itt alább, hosszan szép. Szándékosan nem foglalom össze, írtátok, hogy van akinek csak a bejegyzésekre jut ideje, "belebambulni a monitorba" elalvás előtt... Nekik szánom a hosszú idézetet, így építi fel a szerző egy-egy jelenet hangulatát.

Benne lesz minden, amit európai ember egy jelenkori nagyhatalom hadviseléséről gondolni szokott; a regény 1995-ben született, már akkor is, most is; döbbenetes... Figyelmesen olvassuk, szinte még az írásjeleket is:

Már közeledik az ebédidő, csaknem egy órát mutat az óra, amelyet az orvos felesége lopva éppen most nézett meg, nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a gyomornedvek türelmetlensége arra késztetett néhány vakot ebből az épületszárnyból, meg a másikból is, hogy kimenjenek az előcsarnokba, és ott várják be az ennivaló érkezését, amire két kiváló magyarázat is kínálkozott, a nyilvános, mert így időt nyerhetünk, mondták egyesek, a titkolt, mert tudvalevő, hogy több jut annak, aki előbb érkezik, gondolták mások. (...) Telt-múlt az idő. A várakozásba belefáradva néhány vak leült a földre, később ketten-hárman visszamentek a kórtermekbe. Valamivel később felhangzott a kertkapu összetéveszthetetlen csikorgása. A vakok izgatottan, egymást taposva megindultak arrafelé, ahol a külső hangok alapján az ajtót sejtették, de valamiféle bizonytalan nyugtalanság szállta meg őket, amelynek meghatározására és magyarázatára nemigen lesz idejük, s azon nyomban fejvesztetten visszahúzódtak, miközben már kivették az ennivalót hozó katonák és az őket kísérő fegyveres osztag lépteinek hangját.

A dobozokat cipelő katonák, akik még mindig az éjszaka történt tragikus esemény hatása alatt álltak, megegyeztek abban, hogy a ládákat nem viszik el egészen a két épületszárnyba nyíló ajtókig, ahogy korábban úgy-ahogy megtették, hanem leteszik az előcsarnokban, és aztán viszlát, minden jót, Azok ott bent egyezzenek meg, ahogy akarnak, mondták. Elvakította őket a kinti erős fény, ezért (...) nem látták meg azonnal a vakok csoportját. Csak kicsivel később vették észre őket. Ijedt üvöltésben törtek ki, a dobozokat ledobálták a földre, és mint az őrültek rohantak kifelé a bejáraton. A két kísérő katona, aki a bejárat előtti térségen várakozott, a veszélyt érzékelve példásan viselkedett. Isten tudja, hogyan és miért, de legyőzték jogos félelmüket, előrenyomultak egészen az ajtóig, és kilőtték az egész tárat. A vakok egymásra zuhantak, még esés közben újabb golyók fúródtak a testükbe, ami már merő lőszerpazarlás volt, hihetetlenül lassan játszódott le az egész, egy test, egy másik, úgy látszott, mintha véget nem érően zuhannának lefelé, ahogyan néha a filmeken és a televízióban látni. Ha még olyan idők járnának, amikor egy katonának számot kell adnia a felhasznált lőszerről, akkor ezek ketten megesküdnének a zászló előtt, hogy amit tettek, azt jogos önvédelemből és fegyvertelen társaik védelmében tették, akik emberbaráti küldetést teljesítettek, amikor váratlanul fenyegetően lépett fel velük szemben a vakok számbeli túlerőben lévő csapata. Eszeveszett futással vonultak vissza a kertkapuig a karabélyok fedezetében, amelyekkel az osztag többi katonája reszketve célzott a vasrudak között, mintha az életben maradt vakok máris valamiféle bosszúálló kirohanásra készülnének. Az egyik azok közül, akik lőttek, a rémülettől falfehéren mondta, Én még egyszer nem megyek be oda, ha megölnek, akkor se, és tényleg nem is ment többet. Még aznap, estefelé, amikor leváltották az őrségből, egyik pillanatról a másikra ő is ugyanolyan vak lett, mint a többi, csak az volt a szerencséje, hogy a hadsereg kötelékébe tartozott, mert ha nem, nyomban ott hagyták volna, a civil vakok társaságában, akiknek a társait halomra lőtte, és Isten tudja mit tettek volna vele. Az őrmester még annyit mondott, Az lenne a legjobb, ha hagynánk őket éhen veszni, ha meghal a jószág, vége a bajnak. Ahogy már tudjuk, másutt sem hiányoztak olyanok, akik ugyanezt mondták és gondolták, szerencsére azonban az emberiesség érzésének egy nemes felszikrázásával ez az ember azt mondta, Mostantól fogva a dobozokat otthagyjuk félúton, jöjjenek csak értük ők, figyeljük mit csinálnak, és a legkisebb gyanús mozdulatra lövünk. A parancsnoki állásba ment, bekapcsolta a mikrofont, és felidézve magában mindazt, amit többé-kevésbé hasonló helyzetekben hallott, a szavakat képességei szerint a legjobban összerakva, a következőket mondta, A hadsereg sajnálatosnak tartja, hogy fegyverrel volt kénytelen felszámolni azt a lázadó megmozdulást, amelyet felelősség terhel egy olyan, azonnal robbanással fenyegető helyzet kialakulásáért, amelyben sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terheli, és tudatja, hogy mától fogva az elkülönítettek az épületen kívül juthatnak hozzá az ennivalóhoz, miáltal már most felhívjuk a figyelmüket arra, hogy számolniuk kell a következményekkel, amennyiben bármiféle kísérletet tesznek a rend megbontására, amint ez az imént és az elmúlt éjszaka történt. Szünetet tartott, nem igazán tudta, hogyan kellene befejezni, nem jutottak eszébe az ideillő szavak, pedig biztos voltak ilyenek, csak azt ismételgette, Nem terheli felelősség, nem terheli felelősség.  

 A végén persze szándékosan kuszálódik, ez itt, hogy (ismétlés):

(...) hogy fegyverrel volt kénytelen felszámolni azt a lázadó megmozdulást, amelyet felelősség terhel egy olyan, azonnal robbanással fenyegető helyzet kialakulásáért, amelyben sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terheli, és tudatja, hogy mától fogva az elkülönítettek az épületen kívül juthatnak hozzá az ennivalóhoz, miáltal már most felhívjuk a figyelmüket arra, hogy számolniuk kell a következményekkel, amennyiben bármiféle kísérletet tesznek a rend megbontására, amint ez az imént és az elmúlt éjszaka történt. Szünetet tartott, nem igazán tudta, hogyan kellene befejezni, nem jutottak eszébe az ideillő szavak, pedig biztos voltak ilyenek, csak azt ismételgette, Nem terheli felelősség, nem terheli felelősség.  

A többiek, akik a kórtermekben várják az ebédet, első ijedtségükben azt hiszik, a következő lépés az ő lekaszabolásuk lesz: a katonák rájuk rontanak, a kormány megváltoztatta az elképzelését, tömegesen írtja ki őket, mind. Először az ún. fertőzöttek, a "még látók" merészkednek ki az előtérbe. Látják az élettelen, megsebesített vakokat, de ott vannak az élelmiszerdobozok is; a gyomornedvek parancsának engedelmeskedni tűnik elsőre a sikeres megoldásnak. Tudják, hogy ez a vakok adagja, és figyeljük csak: először realista fennköltséggel időzünk el a látványnál, majd rátérünk a kételyekre.   Íme.

(...) a fenébe a szabályzattal, senki nem lát bennünket, amit ma megtethetsz, ne halaszd holnapra, ezt már a régiek is így tartották, akármikor és akárhol is éltek, és a régiek aztán értettek ezekhez a dolgokhoz. Ámde az éhség kényszerítő erejéből csak annyira futotta, hogy három lépést tegyenek, és az értelem közbeszólt, figyelmeztette őket, hogy a meggondolatlanokra ott leselkedik a veszély azokban az élettelen testekben, leginkább pedig abban a vérben, ki tudja, milyen gőzök, milyen kisugárzások, milyen mérgező kipárolgások állnak készen arra, hogy kiszabaduljanak a vakok golyószaggatta testéből. Halottak, nem tehetnek már semmit, mondta valaki, azzal a szándékkal, hogy megnyugatassa magát és a többieket, de csak ártott azzal, hogy ezt kimondta, az igaz, hogy a vakok halottak voltak, hogy nem mozogtak (...) de ki mondja meg nekünk, hogy ez a fehér vakság éppenséggel nem a lélek betegsége-e, és ha az, gondoljuk csak el, hogy azoknak a vakoknak a lelke soha ilyen szabadon nem röpdösött, mint most, amikor kiszabadult a testükből, így pedig azt tehet, amit akar, de leginkább csak rosszat, mert a világon mindenki tudja, hogy rosszat tenni mindig a legkönnyebb. (...) Az egyik dobozból fehér folyadék csordogált, és lassan-lassan elérte a szétterülő vért, minden jel szerint tej volt, ezt a színt nem lehet mással összetéveszteni.

Megint-megint: ilyenek volnánk...

Szebbnél-szebb részek következnek, amikor a vakok csoportjának külön kell választani a halottakat, és az oly fontos élelmiszerdobozokat; vérben, tejben tapicskolva, fehér vakon, bátortalan mozdulatú csápolással eltemetni az elhúnytakat, megszervezni kinek mi a feladata, csinálni, nem belegondolni; meg-megbotolva, csoszogva, tapogatózva.

 

Sajnos a vakság, és a nagy kiterjedésű, volt elmegyógyintézeti épület az embert alapvető nehézség elé állítja, a korábban oly természetes tisztálkodási és ürítési szükségleteket illetően. A sok tájékozódni nem tudó ember az egyetlen működő illemhelyre sem talál oda egy könnyen; ha mégis, csápoló mozdulatokkal a pontos helyet lokalizálni sem egyszerű; nem beszélve a reflex-szinten rögzült szégyenről, amit csak a második-harmadik gondolat ír felül: hiszen úgysem láthat meg senki. Mi olvasók, tiszteletreméltó szereplőnk, az orvos vonatkozó benyomásait követjük végig, részletekbe menően.

A fejezet legvége mégsem emiatt figyelemreméltó:

Az orvos felesége álmatlanul üldögélt, és nézte az ágyakat, a testek homályos körvonalait, egy arc mozdulatlan fehérségét, egy álomban megmozduló kart. Megkérdezte magában, vajon ő is meg fog vakulni, mint ők, s vajon miféle megmagyarázhatatlan okok óvták meg eddig.Fáradt mozdulattal az arcához emelte a kezét, hogy a haját félresimítsa, és arra gondolt, mindannyian bűzleni fogunk. Ebben a pillanatban sóhajtozás hallatszott, nyögdécselés, aprócska, eleinte elfojtott kiáltások, hangok amelyek szavakhoz hasonlítottak, és bizonyosan szavak is voltak, de a jelentésük elveszett, ahogy fokozatosan erősödve átalakultak kiáltozássá, hörgéssé, vonyítássá. A terem mélyén valaki megjegyezte, Disznók, olyanok, mint a disznók. Nem disznók voltak, csak egy vak férfi és egy vak nő, akik valószínűleg soha nem tudnak meg mást egymásról, csak ezt.

Valami azt súgja, innentől más lesz.

Egy hét múlva folytatjuk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr71526207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.