HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek

2008.03.19. 10:20 Scala

Szabó Magda: A szemlélők (2.)

 

I. rész: A vád

Második fejezet: Johanna

 

Letisztult fejezet a második, Johanna - Roland nővére - precíz, éles és szúrós tekintetén keresztül látunk mindent, és tudunk meg egyre többet családjukról.

Imént fogadta öccsét a repülőtéren, majd elbúcsúztak, Rolandra pont délben vár a tárgyalás, ama kínos ügyben legutóbbi szolgálati helyéről.

Johanna nem szerette a repülőtér nyüzsgését, szagait, csak elviselte, mint minden olyan helyet, ahol élete valamelyik szakaszában tartózkodnia kellett, de minél öregebb lett, annál jobban kötődött ahhoz a tájhoz, ahol ő és szinte valamennyi rokona született, az óriási hegyek alatt feszülő, szép nevű tó partján, ahová aztán vissza is tért mindenki közülük élete végén megpihenni, mintha a születés és halál közti ív kulminációs pontján körbenézve, ki-ki gyermekkora színterét látta volna a legintenzívebb világításban a zenitről, s a kaptatón lefelé arra lépdelt volna vissza, ahonnan valamikor elindult. 

Johanna jelképezi számomra a fegyelmezett és intoleráns svájci nőt, aki szeretettel, de erős ragaszkodással kötődik a hosszú történelmi múltra visszatekintő családhoz. Szikár és szigorú lehet, férfiasan lágyan vezet. Idősödik már, hatvankét éves, nincs családja, csak Roland. Arról is értesülünk, hogy Rolanddal féltestvérek, innen a nagy korkülönbség.

Hazájában a reneszánsz kevesebb dekoratív elemmel építkezett, mint az olaszoknál, de valami sötéten sugárzó báj jellemezte épületeit, nem könnyed, de megbízható szépség, amely egyszerre tükrözte az otthon nyájasságával az otthon biztonságát és erejét is.

Johannában is lehet valami "sötéten sugárzó báj", a szigorú attitűd egyszerre tekintélyt parancsoló, de vonzó is. Néhány adalék ismét a Svájc - Magyar Szocialista Népköztársaság tengelyhez:

A ház, így nevezték valamennyien, gazdák és cselédek századok óta azt az épületet, amelyet Annáéknál kastélynak hívtak volna. Johanna népe a fogalmazásban is puritán volt, majdnem barátságtalanul az: egy lakhely, amelyben család él, az ház.

Nem veszünk el azonban a lingvisztikában vagy közhelyes elmélkedésben, rögtön ezután következik a fontos közlés:

A tágas is az, a tornyos, négysarkú is, ami mögött ott a tó, de ami előtt is tó van, a valódinak medencemása, apjuk csináltatta második felesége halála után. Soha közölük nem úszott senki az igazi tóban, hogy Roland anyját elvesztették.

Johanna elmélkedik a diplomáciai pályán működő ősökről, arról a kifejezésmódról, amelyet egy ilyen foglalkozás a családon belül is meghonosít.

(...) közlendője tartalmában azonos a szándékolt mondanivalóval, ám formájában meggondoltabb, lekerekítettebb, s ahogy nem szívesen mondaná ki: kastély, úgy kerüli a nyelv drámai árnyalatú szavait is. "Elvesztettük őt" - így beszéltek Roland anyjárol, Johanna fiatal mostohájáról (...)

Viselkedésük is kínosan jólnevelt, ahogyan az a jó családokban szokás. Ez a merev, figyelmes őszintétlenség egy idő után, a tapasztalatok szerint, nem vezet jóra...

Mindenki tudta mindenkiről, hogy hazudik, és mindenki segített is mindenkinek, hogy könnyebben tehesse, Belle volt az egyetlen, aki amikor az ideje megengedte, mélyen beúszott az ellenséges vízbe, meg is volt róla a családnak a véleménye, mert hogy tehet ilyet, mikor a vízben aludt el örökre szegény fiatal mama.

Fontos megtudnunk Roland neveltetésének paramétereit, így jobban megérthetjük Annához való szenvedélyes, tébolyult vonzódását. Anna mindaz, ami a családja nem: spontán, vidám, szabad. Ezt itt még csak sejtem, de azt biztosan tudom, hogy Szabó Magda nem terheli írásait felesleges részletekkel.

 A fejezet ezt követően a ház személyzetéhez való viszonyán keresztül mutatja be Johannát: rigid tartózkodását a cselédségtől, a semmirekellő vendégmunkások iránti keserű, de kiszolgáltatott ellenszenvét. Roppant szórakoztató, szerintem.

A kapus végre kicsoszogott, zsíros arcán ártatlan derű. "Elaludtam!" - jelentette rettenetes kiejtéssel, és úgy mosolygott, mintha természetes volna, hogy valaki csak úgy elalszik fényes délelőtt, és az is, hogy a gazdáját megvárakoztatja.

(...) A garázsban Chloe mosta kelletlen arccal az előző nap kifogásolt ablakot. Ezek szerint már végzett odafenn azzal a lomha és felületes babrálással, amit takarításnak nevez. Evsztratosz, a másik gyerek azt mímelte, hogy locsol, a surrogó víz zajától nem hallotta, hogy Johanna közelít, elmélyülten spriccelte a gyep helyett a saját pucér lábát. Johanna rászólt, akkor végre célba vette a bokrokat. A konyhából ének harsogott, Ariadne nem irgalmazó altja, Johanna beleborzongott, annyira idegesítette ez a dalolás.

(...) Belle, aki egy a Johannáénál lényegesen divatosabb nyári ruhában ott ült a teraszon, tömjénillatot árasztott és olvasott. Maga is meglepődött az érzés hevességén, ezt a Belle-t csaknem annyira utálja már, mint a vendégmunkásokat, akikre szorul, vagy, mint Annát, aki aláaknázta ezt az otthont. Belle, az ő Hűséges Jánosa! Belle, a családért aggódó, mindenét feláldozó Pegotty! Jó vicc.

(...) Voltaképpen nem érdemes felizgatnia magát azon, hogy Xandrosz fényes délelőtt elalszik a kapusházban. Majd továbbáll ő is rövidesen családostul, ezek se mások, mint a múltkoriak, azok a spanyolok, akik megőrjítették, mert délben heverni akartak, rábeszélni őket, állítsák meg az élet menetét tizenkettő és délután négy között, és voltaképpen csak éjjel virultak ki, viszont fűteni óhajtottak nyáron is, konfidens kérdéseket tettek fel, sőt tanácsokat kértek gusztustalan problémáikban, mikor aztán tanács helyett pénzt akart a markukba nyomni, olyan pillantással nézték végig, mint egy száműzött király.

Johanna a fejezet végéig zsörtölődik magában, már-már neuraszténiás, intoleráns vénlányra kezd hasonlítani. Néha érezni, nem öncélú kötekedésről van szó, csak nehezen fogadja el letűnt világának elmúlását. Amely letűnt világot emlékezete óhatatlanul megszépít, ahogyan az az emberi emlékekkel történni szokott.

Belle lapozott egyet, mikor elhaladt mellette a teraszon, mondott egy kurta jónapotot, aztán olvasott tovább. Múltunk hűséges kísérője és tanúja! - gondolta keserűen Johanna. A múltkor rajtakapta, hogy Ariadnéval locsog a konyhában, ott hahotázik a görög asszonnyal, belenyal a tálba, eszi azt az elemezhetetlen összetételű görög édességet, amelyet Ariadne rendszeresen készít, állva eszik, mint Chloe vagy Evsztratosz. Belle-t még az ő anyja nevelte, Belle csakúgy tudja, mint ők valamennyien, hogy a fő étkezések között nem pákosztoskodik az ember, gyümölcsöt fogyaszt, nem tömör, undok háremcsemegéket, s nem pletykál szobalánnyal, szakácsnővel.

Az indulatos gondolatfolyam nem valami píszí. Amikor íródott, még a szó sem lehetett ismert. Boldog idők... Egy regényben, írjon le mindenki azt, amit szeretne. Legalábbis ez lenne a jó világ, döntsön az olvasó ...

Egyre intoleránsabb, és mindent mindenért okoló a belső monológ. A fejezet végére azt is megtudjuk, hogy Johanna tevékenyen hozzájárult Roland szakmai felelősségre vonásához. Valószínűleg önérdekből. Ki nem állhatta Annát...

A szalon hideg volt és sötét, Johanna kivágta a franciaablakokat. Kedvetlenül gondolt a skandinávokra, azok közül alig-alig jön valaki idegen országba szolgálni. Egy skandináv stábbal könnyebben boldogulna, annak nem volna ilyen rögeszméje, örökké zárva tartani nyáron mindent, mintha a trópusokon élnének. Chloe úgy néz rá, ha szellőztet, mintha őrült volna, Chloe azt kívánná, hogy itt is azok szerint a képtelen szokások szerint éljenek, amelyeket ő tanult egy Kisázsia peremét súroló, csupa kő szigeten. Világosságot, fényt, hadd járja át a meleg a hideg szobákat is! És az albumok ismét nincsenek a helyükön, a kölyök megint nézegette őket, undor rágondolni is, hogy Chloe lapozgatja a képeket.

Belle évtizedek óta a család szolgálatában áll, mint egy érzelmi barométer, anélkül, hogy kérdezne, mindent tud. Ez a zavaró rálátás az életükre kényelmetlenné teszi a jelenlétét Johanna szemében.

(...) sőt, bár itt van változatlanul, ő maga is csak úgy van itt, mint aki voltaképpen már szintén elment: Belle belsőleg távozott innen, nincs már sehol. (...) Belle réges-rég fütyül rá, mi van náluk, nem érzi, csak végigasszisztálja a családi eseményeket. Sakkozott Arthurral, ha Arthurnak erre volt kedve, aztán felkötötte a halott Arthur állát, ugyanazzal a rezzenéstelen kézzel, amivel a figurákat emelgette, gratulált, amikor kiderült, hogy Franciska ezentúl végképp hozzájuk tartozik, mert Roland elveszi, kondoleált a baleset után. Mintha állandó helyi érzéstelenítés állapotában laknék a házukban, Belle nem érez, csak lát. 

(...) Úgy olvas itt a teraszon, mint egy tűzhányó krátere peremén, nem zavarja se füst, se forróság, lapoz, szörpöt iszik, ha buggyan a láva, kicsit feljebb húzza a lábát, mert kár volna a harisnyájáért.

Utóbbi mondatot imádom! Minden benne van amit Johanna érezhet: irritáló, szánandó és komikus, a helyzet, melyben ők, a nagy múltú diplomata-család most vannak.

Johanna egyedül volt, s amit ritkán érzett: félt. A Belle elleni indulat mögött annak a riadalma is  megbújt, mennyire egyedül van a súlyok cipeléséhez. (...) Belle előtt nem kellene titkolózni, Belle hazájukbeli, nem vendégmunkás, olyan, mint egy ócska cipő, amiben elbékélhet a láb.

Johannát szerintem semmi tényszerű dolog nem tartja vissza attól, hogy Belle-lel megossza gondjait, gondolatait. Saját büszkesége, tévesen értelmezett méltósága, gőgje miatt nem tud megnyílni. Ez egyszerre fájdalmas és dühítő lehet. Ennyit érez ő, fájdalmat és dühöt, no meg tehetelenséget is. Mi pedig - ha akarunk - szánakozunk rajta, mivel azonban szórakoztatóan van megírva a fejezet, inkább tragikomikusnak találjuk.

Johanna elhelyezte magát valamely képzeletbeli, magas helyen az emberi nem ranglétráján. Döbbenettel kell tapasztalnia, ez egyedül neki fontos és tisztelendő. És még azt is, hogy magában van, igen egyedül, a gondokkal is. A teljes cselédséget boldognak, felszabadultnak látja. Nagyon zavaró lehet számára, hogy ők nem tudják, nem érzik át (!), mennyivel alacsonyabb kasztba tartoznak.

Hát neki, Johannának, az a sorsa, hogy az emberi lét nyűgjeit hordozza élete végéig?

Johanna abbahagyta a rendezgetést, megállt tehetetlenül. Chloe holnapra se veszti el a türelmét, holnap is keresztbe fogja tenni a zongorán az aranyszövetet, Xandrosz holnap is elalszik, és Evsztratosz a gyep helyett holnap majd a karját locsolja. Ariadne meg pazarolja  a tojást és énekel.  

A történet miatt később talán fontos lesz: kiderül Johanna nem vénlány, özvegy. Az ő férje volt Arthur.

Két fontos segítséget kapunk még a fejezet legvégén, a szálak kibogozásához:

Az egyetlen, aki segíteni tudna rajta most, aki megvígasztalná, megnyugtatná, az volna, aki mindig a leggyengébb volt köztük, akit mindnyájan csak becéztek: Franciska. Persze nem bizonyos. Franciska aligha bocsátaná meg neki, hogy árulkodott az ezredesnek. Nem, alig hihető, hogy most segítene rajta. Franciska akkor sem állna most mellé, ha nem volna már innen-onnan egy éve halott.

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr17383506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ancsa 2008.03.19. 17:54:45

Scala! Megörültem, hogy Szabó Magdát választottad! Ő azon kevesek egyike, aki mindegyik korosztályhoz szólt. Érdekes, amit A Szemlélők-ről írsz. Kiváncsian várom a folytatást. A végén talán kiderül, melyik korosztályhoz tartozol, mert ez a regény megítélése szempontjából nem mindegy. Ha nem vagy "kortárs", másként látod a dolgokat, jellemeket, mint aki megélte azokat az éveket. De ez még érdekesebbé teszi a mondandód. Várom a folytatást!

Scala 2008.03.20. 00:48:28

Szia Ancsa! Nagyon köszönöm. :-) Örülök, hogy ráleltél a blogra!
Én valósággal rajongok Szabó Magdáért, mai napig nem tudom elhinni, hogy nem olvashatom a Für Elise folytatását...
Szeretem amikor szenvtelen, de akkor is amikor nőiesen csicsergős, vagy neurotikusan pedánsan ír.
Sőt, a hangjátékait is szeretem! Micsoda idők voltak, hangjátékok... Ma már elképzelhetetlen, hogy tömegek hallgassanak rádiót egy-egy hangjáték miatt!

Akkor nem árulom el, melyik korosztályhoz tartozom... :-) Nagyon érdekes ez a szempont, őszintén szólva nem is gondoltam arra, hogy mi magyarok is, az életkorunk miatt, máshogyan olvashatjuk ezt a könyvet. Escon írta az előző posthoz, őt mindig az foglalkoztatta, mit fogna ebből a könyvből egy nyugat-európai olvasó?

Ígérem ezt a korosztály szempontot is észben tartom a további elemzésekben.
Üdv: Scala

Scala 2008.03.20. 00:49:53

Ja, és Ancsa, tudnál abban segíteni nekünk, hogy mikor íródott A szemlélők? 1973-ban jelent meg először, csak annyit tudunk. De hogy meddig állt a fiókban?!

Ancsa 2008.03.24. 13:36:28

Megpróbálom kideríteni, mikor írhatta A Szemlélők-et. Egyébként én azért szeretem Szabó Magdát, mert annyira életszerű történeteket ír közvetlen stílusban, hogy az ember teljesen azonosulni tud vele.

Scala 2008.03.24. 18:28:26

Köszönjük Ancsa! A könyvben van egy mondat, "most, 1970-ben...". Lehet, hogy akkor?