HTML

Külcsín és Belbecs

"Eddig csak az csinált a világban valamit, akinek nem voltak határozott tervei." (Oscar Wilde)

Friss topikok

Blog szépirodalom-őrülteknek

2008.03.08. 02:18 Scala

Salman Rushdie: Sálímár bohóc (8.)

 
 
Játék a szöveggel kényem s kedvem szerint:
 
 
Mi Mindent olvashatunk az evésről a Sálímár bohócban?
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, Ulpius-ház könyvkiadó, Budapest, 2007., fordította: Greskovits Endre, 533 oldal, 3999,- Ft
 
Úgy is kezdeném: Salman Rushdie Sálímár bohóc című regénye több rétegű műalkotás. Mégsem teszem, mert a közhelyeket nem szívlelem. A kifejezés mára még a mondanivaló-t is kiütötte a nyeregből… A spanyolviasz-szerű kinyilatkoztatás után elmagyarázom, hogy ezek a rétegek nem egymás alatt / felett találhatók, inkább egy hagymát képzeljünk el, amelyről sorban fejthetők le a gömböket alkotó szintek. Ezek közül a legapróbb és rejtettebb a hagyma közepén, szívében található. Mennél alaposabban vizsgáljuk tehát a könyvet, annál többet hozhatunk ki belőle.
Az ilyenfajta rétegzettség előnye, hogy a mű anélkül is komoly élvezetet nyújt, hogy valamennyi szinttel tisztában volnánk. Ami bámulatos, mert minden olvasó elégedett, senkit sem gyötör a frusztráló: „én mért nem értem ezt?” gondolat, és később is rájöhetünk egy-egy jelentésvilágra, például az olvasottak leülepedésének időszakában. Címkék a rétegeket illetően: szenvedéllyel teli szerelmi történet, a múlt század (igen, a huszadik) történelmi metszete, keleti mese, kasmíri útmutató és propagandaírás stb. Írjatok még, ha van kedv, a lista korántsem meríti ki a lehetőségeket.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Szerintem hagyjuk a sírással járó konyhai foglalatosságokat és óvakodjunk a közhelyektől: játékra hívom a Nyájas Olvasót! Összegyűjtve szerepel itt mind, amit Rushdie az ételek és étkezés csodás világáról ír nekünk regényében. Az egyik réteg ugyanis a gasztronómia és életmód! A fő cél ismét a könyv zeneiségének lefestése.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Szóval néhol étvágygerjesztő, néhol pedig kevésbé, életmód-tanácsadó spoiler-gyűjtemény következik.
Link a KönyvesBlogra, ahol a teljes szöveg megtalálható.
 
Játék a szöveggel kényem s kedvem szerint:
 
 
Mi Mindent olvashatunk az étkezésről a Sálímár bohócban ? (II.)
 
 
 
Húsvétkor kezdtük, a Munka nagybetűs Ünnepén fejezzük be (na jó, annak a hosszúhétvégéjén...), mi lehetne ennél piszíbb?
 
 
 
Újfent játékra hívom a Drága Olvasót! Összegyűjtve szerepel itt (a második fejezet közepétől), amit Rushdie az ételek és étkezés - valamint, bármily hihetetlen ehhez kapcsolódóan, az emberi indulatok, hatalomvágy, a szükséges tolerancia, mint jelenségek  - csodás világáról ír könyvében.  A fő cél ismét a regény hangulatának érzékeltetése.
Spoiler-gyűjtemény, néhol étvágygerjesztő, néhol pedig kevésbé... Mindenkinek, szeretettel!
II. fejezet: Búnyi (folytatás)
 
A Sálímár-kert bejáratánál, a pompás tó mellett, amelyen a ringó csónakok mintha sóvár közönségként vártak volna a műsor kezdetére, a susogó platánok és a csacsogó nyárfák alatt, a közönyös hegyek örökkévaló némaságában, amelyeket az a gigantikus erőfeszítés kötött le, hogy nagyon lassan egyre följebb tolják magukat a szűzi ég felé, Pacshígám lakói összeterelték a levágandó állatokat, a csirkéket, kecskéket és bárányokat, amelyek vére nemsokára oly bőségesen ömlik majd, mint a kert híres zuhatagai, lerakodtak az ökrös szekereikről, és vállukra vették a főzőeszközeiket meg a színházi kellékeiket, a képmásokat meg a tűzijátékot (...).
(...) miközben a szakácsok brigádja a konyhasátrakba indult és hozzálátott a végeláthatatlan aprításhoz, szeleteléshez, sütéshez és főzéshez, a szarpáncs lehunyta a szemét, és maga elé idézte a hajladozó fák, sima teraszok és vízizene e csuda országának rég meghalt teremtőjét, a kertész uralkodót, akinek a föld volt a kedvese és az ilyen  kertek a  zöldellő, szerelmes énekei.
(...) A legalsó terasz egyik sátrában Bombur Jambarzal, a sírmáli váza arcán mindent látott, csak vidámságot nem. A maharadzsa kérése ellenére, hogy a rivalizálást félre kell tenni, ez az ember nem békélt meg felebarátaival.
- Ez a legvégső megaláztatás - csattant fel. - Nekünk... nekünk, az utolérhetetlen vázvánszakácsoknak, akik már ősidők óta a puláó virtuózai, a méthís csirke mesterei és az áb gós művészei vagyunk! ... a legalsó teraszt bízták ránk, ahová a legkevésbé fontos vacsorázók jönnek. Ti betolakodók... ti zsebtolvajok... ti tudatlanok, akik azt hiszitek, meg tudjátok főzni ezt az ételt úgy, hogy nem felügyel benneteket egy váza, nem is beszélve egy vasztá vázáról, egy olyan nagyszerű szakácsról, amilyen én vagyok!... magasabbra toltátok magatokat nálunk. A sértés nyilvánvaló, és nem lesz elfelejtve. Azzal vigasztalom magam, hogy gyülevész népségetek legalább nem jut fel a legfelső teraszra, mert az udvari szakácsok távozással fenyegetőztek, ha nem ők láthatják el a legjobb asztalokat. A maharadzsa nyilván kész megsérteni Sírmál egész falvát, de kötelességének érzi, hogy kedvezzen a szakácsainak.
Abdullá Noman tartotta a száját. (...)
Szívemnek kedves eme idézet és épp kapóra jön ma, amikor néhány szemlélőnek az a benyomása, hogy: "Mille38 kommentje: Komolyan mondom, ez a blog kollektív őrület, bizarr termése, honunknak. (...)"
Szóval kimondottan mindannyiunknak szólnak Abdullá Noman alábbi gondolatai, Rushdie könyvéből:
A negyedik fiú hírét elvitték Abdullának, akinek atyai büszkeségét egyelőre félre kellett tennie, annyi dolga volt még a vendégek megérkezéséig; azonkívül már készült Zen ul-ábidín szerepére, átalakulóban volt a régi szultánná, aki képviselt mindent, amit ő a legjobban szeretett a völgyében: a toleranciát, a vallások keveredését. A kasmíri panditok a másutt élő bráhminoktól eltérően örömmel ették a húst. A kasímri muzulmánok, talán irigyelve a bráhminoktól az isteneiket, elmaszatolták hitük zord monoteizmusát, és a völgy sok szentjéhez, pírjéhez imádkoztak. Ha valaki kasmíri volt, ha ily páratlan isteni adományban részesült, akkor sokkal jobban értékelte azt, amiben a többiekkel osztozott, mint azt, ami elválasztotta tőlük. Mindennek Bádsáh Zen története volt a jelképe. Abdullá lehunyta a szemét és még mélyebbre merült kedvenc szerepében.
 
 
 
 
- Nem hagyhatjuk itt a holminkat - győzködte Jambarzalt -, különben a falvaink örökre nyomorba süllyednek. - Kettejüknek valahogy sikerült összeterelniük egy maroknyi falusit, a felét Sírmálból, a felét Pacshígámból, és e szedett-vedett maradék had, szétszedte a különleges vur kemencéket, és sok tucat, ünnepi étellel telt edényt az út szélére cipelte. (...) Sírmál és Pacshígám lakosai egész éjjel vállvetve dolgoztak, s amikor a sötét éjszaka végén a hajnal felderengett a dombok fölött, s előbukkant a kert, a váza és a szarpáncs megölelték egymást, s megbonthatatlan barátságot és múlhatatlan szeretetet fogadtak. 
(...) S amikor a színészek és a szakácsok eltávoztak a Sálímár Bágból, hátrahagyták a démonkirálynak, a fivérének és a fiának óriási képmását, amelyek mind teli voltak a tűzijáték fel nem robbant petárdáival. Rávana, Kumbhakarna és Méghanáda fenyegetően nézett a remegő völgyre, nem törődvén azzal, hogy hindu-e vagy muzulmán. Beköszöntött a démonok kora.
Harmadik fejezet: Max
 
Évtizedek teltek el azóta, hogy eljött, de Párizs egy sor vibráló kép formájában fészkelt a nagykövet amerikanizálódott emlékezetében. Ott volt a mozdulatban, ahogy a cigarettát tartotta, vagy abban a lassan úszó füstben, amely egy aranykeretes tükörben látszott. (...) Ott volt egy pohár konyakban a reggeli kávéja meg a langymeleg briósa mellett. (...) Túl szép volt és kérkedett a szépségével, mintha azért könyörögne, hogy csúfítsák el. Pontos keveréke volt a szelídségnek és erőszaknak, a szeretetnek és a fájdalomnak. A világon mindenkinek két szülőhazája van, a sajátja meg Párizs - mondta Maxnak egy párizsi filmes annak idején. De ő nem bízott benne. Olyan...kutatott a megfelelő szó után... gyengének látszott. 
A szülők, Max és egy fontos ebéd Strasbourgban:
 
Az idősebb Max és a felesége, Anya, ez a két szívós, elegáns, rövidre nyírt, ősz hajú és egyáltalán nem nyomdász-, hanem inkább zongoristakezű ember, ahogy feszült figyelemmel hajoltak előre, hogy meghallgassák fiúk képtelen javaslatát, inkább tűntek iker-, mint házaspárnak. Az élet egymás tükörképévé tette őket. Személyiségük is egymásba simult, egyetlen kétfejű ént alkotott, és olyan teljes volt köztük az egyetértés mindenben, akár nagy, akár kis ügyről lett légyen is szó, hogy már egyiknek sem kellett megkérdeznie a másikat, mit szeretne enni vagy inni, vagy mi a véleménye bármely dologról. Most egymás mellett ültek egy hatszáz éves vendéglő faragott székein a Place Kléber közelében - tökéletesen elbűvölő és történelmi helyen -, bőségesen fogyasztották a choucroute au Rieslinget meg a karamellizált báránylapockát sörös és fenyőmézes szószban, s nagyeszű egyetlen gyermekükre mélységes szeretettel és gyengéd, de őszinte megvetéssel néztek.
- Ifjabb Max nem eszik - merengett az idősebb Max enyhe csodálkozással, mire Anya így válaszolt:
- A szegény fiúnak a politikai helyzettől elment az étvágya.
(...) Szülei mosolyogtak a fiukon, a jogászon, meg az ügyesen elővezetett érveken - egyformán, balra kicsit emelkedő ajakkal mosolyogtak, olyan mosollyal, amely nem mutatta az öregedő fogakat. Egyszerre tették le az evőeszközt, és kulcsolták össze zongoristakezüket az ölükben. (...)
- Fiam - szólalt meg végül az idősebb Max lebigyesztett ajakkal -, az ember sohasem tudja, milyen választ adjon az élet kérdéseire, amíg meg nem kérdezik. - Max ismerte apjának a dolgokat körülíró filozofálását, és várta, hogy a lényegre térjen.
- Tudod Maxi, mire gondol apád - vette át anyja a szót. - Amíg nem fáj a hátad, nem tudod, hogyan viseled majd a hátfájást. Nem tudod, hogy miképp viseled a fiatalkor elmúltát, amíg meg nem öregszel. És amíg nem fenyeget valakit veszedelem, addig nem tudja biztosan, hogyan is gondolkozzék a veszélyről.
Az idősebb Max fogott egy kenyérrudacskát és leharapta a felét; az hangos reccsenéssel tört el.
- Most tehát ennek a veszedelemnek a kérdése föltétetett - mondta, miközben a rúd megmaradt felére mutatott, és összehúzta szemét-, és én már tudom, mi a válaszom.
Anya Ophuls a nézeteltérés ritka jelét mutatva húzta ki magát.
- Ez az én válaszom is, Maximilian - javította ki a férjét szelíden. - Azt hiszem ez egy pillanatra kiment a fejedből.
Az idősebb Max a homlokát ráncolta.
-Persze, persze - mondta. - Anyád válasza is, ismerem az ő válaszát is, ahogy az enyémet, és a fejemből, már bocsánat semmi sem megy ki. Az én eszem, már bocsánat, acélököl.
 
 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://irodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr56367709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Daniella... · http://bakkaespepe.blogspot.com 2008.03.06. 09:40:40

Mert a Top Chef volt a felesége? Bár már elváltak...

Scala 2008.03.06. 16:42:07

Szia Daniella, Welcome!

Minden fejezetben van sok táplálkozási-részlet, pl. Első fejezet: India és Max az étteremben, ahol a szarvasagancsok néznek le rájuk, Kasmírban a tömeges lakomák,
SPOILER:
****************
Búnyi napi hétszeres műkaja-evése Delhiben stb.
***************
Spoiler volt.

Ezeket gondoltam összszedni itt. Például húsvéthétfőre... :-)